Meglepően kezdte Thomas Hengelbrock és az építész Balthasar Neumannról elnevezett zenekara a budapesti fellépést. Alap-Bach, a négy zenekari szvitből a negyedik, D-dúr, talán a legnagyobb szabású, és ennek megfelelően nagy a zenekar, régi zenei együtteshez viszonyítva voltaképpen hatalmas, vagy harmincan vannak a pódiumon, ülnek és állnak a hegedűsök, hogy jobban érezzék egymást.

Sajnos nem érzik sokkal jobban egymást, nem pontos a játék, az egésznek valahogy a közepe zavaros, a fafúvósok hibázgatnak. A lendület viszi előre a zenét, mintha a karmester könyökkel vágna utat magának és a többieknek, menjünk, menjünk.

Még arra sincs időnk rácsodálkozni, hogy egy hárfaművész ül a dirigens balján, pedig ez merész dolog, ilyen szólam nincs a partitúrában, a kialakult gyakorlat sem kívánja meg. Nagyon sok nem is hallatszik belőle, csak a menüett-tételben, igaz, ott meg rögtön igazolja is magát a művésznő, szépen és különlegesen szól a hangszere.

Érdekes műsorválasztással jött az együttes, egy nagyon ismert, egy alig ismert és egy nem létező zeneművet hoztak. Az alig ismert Georg Philipp Telemann D-dúr concerto grossója, amely nagy üstdobpüföléssel indul, rutinos vivacéval záródik, és közben van egy largo is, ez szintén a hárfaművészt dicséri, kivételesen szép pillanat. Ha van is bajunk, kétségünk, meglepetésünk, nem érezzük rosszul magunkat.

A második részben pedig nincs bajunk. Legfeljebb az lehet, hogy miért ilyen rövid. Ez a nem létező darab, Georg Friedrich Händel Armida és Rinaldo című operája. A karmester állította össze a művet több Händeldarabból.

Eléggé satnya a történet, egymásba szeretnek, szakítanak, hiányoznak egymásnak, kibékülnek. Előtte nyitány, közben áriák, a Metropolitan-közvetítésekből ismerős Kate Lindseyvel és a tenor Steve Davislimmel. Kevés eszközzel játsszák a történetet, talán még ennyi sem kellene, hiszen az áriák szövege oda van vetítve mögéjük. A tenor szép hangú, kicsit ostobán énekel, és valahogy hápogja a magasságokat, de jó kedélylyel, élvezettel teszi. Kate Lindsey pedig éppen olyan kiváló, mint a közvetítéseken, tökéletesen természetes az éneklése, a viselkedése, a játéka, végigénekli a szerelmi történetet, néha egészen meglepő zenei ötletekkel, különös mély hangokkal. Aztán a nagy ária a Rinaldóból, Lascia ch’io pianga, fölcsattan a taps.

Kész, innét nincs tovább, ezt most elrontották, amikor a darabot összerakták, mert a csúcs után lefelé kell indulni. A taps után azonban furcsa kattogás szólal meg a pódiumi ajtón túlról, a tenor vidám ingben, kasztanyetta-csettegéssel érkezik, parádés duettel ünneplik a májust.

Odakint állítólag esik az eső, fogadja részvétem, aki észreveszi.