MAGAZIN: Miért ül itt, amikor a világ nyitva van?
BOB COHEN: Úgy érzem, itt vagyok otthon. Édesanyám Magyarországon született, 1944-ben menekült el a zsidóüldözések matt. Nem volt nagy honvágya, de azért túrós csuszát ettünk, kapcsolatban voltunk az amerikai magyarokkal. Aztán mikor a hetvenes évek elején idelátogattam, láttam a tévében a Sebő–Halmos duót. Nagyon megfogott ez a népzenei világ, és idehúzott. Megszoktam az itteni életet.
SÁNDOR ERZSI: Szegény Halmos meghalt, Sebő ritkán játszik, az antiszemitizmus bekúszott a kertek alatt. Még meddig marad?
BOB COHEN: Amíg a készlet tart. Ma már ez a hazám. Meg lusta is vagyok.
MAGAZIN: Valóban csupán Sebőék zenéje adta a motivációt, hogy idejöjjön?
BOB COHEN: Nem egészen. A nyolcvanas évek végén munkát kaptam a Bibó István Szakkollégiumban. Angoltanár és nevelő voltam pár évig. Sok embert megismertem, láttam a változásokat, újságíró lettem, szóval, nagyon érdekes volt itt dolgozni. Körülöttem mindenki fiatal volt és liberális, egységesnek tűnt az ország, a mai megosztottságnak nyomát sem lehetett látni. Az emberek úgy érezték, hogy most elmennek az oroszok, a komcsik: szabadok leszünk. Aztán még izgalmasabb volt látni, hogyan alakul ki az új rendszer. Nem lehetett előre látni a végeredményt.
SÁNDOR ERZSI: Érdekes, amit mond. Én is hihetetlenül élveztem a hirtelen jött szabadságot. A fiamat pelenkáztam akkoriban, és bár még nem voltam rádiós, állandóan bekapcsoltam a kazettás magnót, mert éreztem, hogy dokumentálni kéne a kort, mert ilyen pillanat soha többé nem lesz. Közben pedig hallgattam az anyámat, aki megúszta a deportálást 1944-ben, és folyton azt mondta, hogy ez a nagy szabadság majd odavezet, hogy az antiszemiták most előbújnak a föld alól. Próbáltam meggyőzni, hogy a demokrácia azért jó, mert kezelni tudja ezt a problémát. Nem hitt nekem.
MAGAZIN: Igaza lett édesanyjának?
SÁNDOR ERZSI: Abszolút. Véres vitáink voltak. Mondtam, hogy ha jönnének a nácik felvonulni, majd körbeveszi őket a város, mint Párizsban, Berlinben, és ott állnak majd egy majomszigeten. Anyám azt mondta, ehhez itt túl mélyek az antiszemita gyökerek. És eleddig egyetlen kormánynak sem volt fontos a tiszta beszéd. Az emberek nem szeretnek szembenézni azzal, hogy a zsidótörvényekből hasznot húztak, hiszen nemcsak lakásuk lett így, bútoruk, néha nercbundájuk hanem karrierjük is, mert az ügyvédnek, a körorvosnak a klientúráját is el lehetett venni. Netán a szatócsboltját. Tele vagyunk végig nem mondott történetekkel. Én ferencvárosi-kispesti prolilánynak születhettem volnavagy kispestinek, de mégis egy megosztott belvárosi lakásban nőhettem fel, mert Elek tatát, aki az egész ház tulajdonosa volt, kitelepítették valahova az Alföldre. Persze miután hazajött a deportálásból. A Kádár-rendszer mindenre ráborította maga leplét, aztán most csodálkozunk, hogy folyton púposodik.
MAGAZIN: Hát ezt azért ilyen kategorikusan nem tolnám át Kádárékra. A jelenkor ezzel csak a saját felelősségét hárítja el.
BOB COHEN: Ma Magyarországon az emberek a zsidók ellen szeretnek beszélni, de a tetteket a cigányok ellen követik el. A szabadság itt sokak számára csak annyit jelent, hogy jogom van a gyűlöletbeszédre.
MAGAZIN: Ennyit tud elérni Kelet-Európában a polgári demokrácia?
SÁNDOR ERZSI: Mindent csak elölről lehet elkezdeni. Bejött a szabadság, az emberek fogyasztani akartak, meg akartak gazdagodni, és fütyültek a jogállamiságra. Így aztán nem is maradt belőle sok. Ha Amerikában vennék el tőlük a magánnyugdíj pénztárakban gyűjtött megtakarításaikat, hogyan reagálnának erre?
BOB COHEN: Nagy balhé lenne az utcán. Amerikai hagyomány szerint még szépen fejbe is lőhetik az ilyen politikusokat. Persze inkább csak leszavazzák őket, húzzál innen, vagy nem fizetjük a hadsereget. Magyarországon ebből a szempontból még eléggé középkoriak a társadalmi viszonyok. Jobbágyok vagyunk, persze hogy rossz nekünk. De legalább van Tesco.
SÁNDOR ERZSI: A polgári öntudat nem tudott kinőni, nem locsolták, nem kapott elég tápot, és most láthatjuk, amint elhal.
BOB COHEN: Amikor kivégezték Ceausescut, főztem egy nagyot, és azt mondtam hajnalban a barátaimnak: gyerekek, menjünk, játsszunk valamit a románoknak. Elindultunk, 25-30 zenész, de mikor elkezdtük, már csak négyen voltunk. Meg emlékszem, hogy mikor először volt jobboldali tüntetés a tévé mellett a cigányok ellen, a Tilos az Á-ban meghirdettek egy antifasiszta demonstrációt. Odamentem egy újságíró barátommal. Senki sem volt ott. Egyedül mi. Kalotaszegi bundában voltam, mert a népi ruha volt akkoriban a divat, de az utcán rögtön elkezdtek ellenem zsidózni. Érdekes, gondoltam, honnan tudják?
SÁNDOR ERZSI: 2012 januárjában százezer ember tüntetett az Operaháznál az új alkotmány ellen. Ott volt sok ellenzéki politikai vezető, és szerintem azért könyörögtek az isteneknek, hogy menjenek ezek a tüntetők szépen haza, hiszen semmit nem tudtak velük kezdeni. Nyilván azt kellett volna mondaniuk, hogy menjünk be ígs százezren az Operába. Mit adnak? De semmi. Ott volt végre százezer ember, és akik odahívták őket képtelenek voltak élni a lehetőséggel. Csak annyit tudtak mondani nekik, hogy menjetek szépen haza, és föl ne borítsatok egy kukát, mert az csúnya dolog.
MAGAZIN: Nő a szegénység, nincs munka. De ezzel kapcsolatban sem volt tömeges baloldali fellépés. Itt is a jobboldal tudja megszólítani az embereket: Miért nincs munkahely? Mert elveszik az idegenek, a külföldi tőke, az EU. Ezek a jelszavak működnek.
SÁNDOR ERZSI: Négymillió ember él a létminimum alatt. Ha így megy tovább, még többen lesznek, és eljön egy pillanat, amikor ezek az emberek fognak elindulni. Kaszával, kapával.
MAGAZIN: De talán megint azzal a jelszóval, hogy azért éhezem, mert valamelyik nép elnyom, egy kisebbség összeesküszik ellenem.
SÁNDOR ERZSI: Szerintem egyszerűbb lesz a dolog. Azért fognak elindulni, mert látják majd, hogy a fölöttük levő utcában van villany, kút, autó áll az udvaron, medence a kertben. És akkor már nem az lesz a cél, hogy mindezt megszerezzék, hanem hogy szétverjék. A történelem órán ezt tanultam. Amikor elindulnak a nincstelenek, a tökéletesen kifosztottak, nem lehet megállítani őket, és az értékek elpusztítása az egyetlen fegyverük.
MAGAZIN: Mi addig még vonuljunk vissza egy kicsit a nyolcvanas évekbe. Az ön életében is volt egy „rendszerváltás”. Súlyos döntés lehetett otthagyni a színészi pályát.
SÁNDOR ERZSI: Nem, nagyon egyszerű váltás volt, mert a rádiózás olyan nagy sikereket hozott egyből, hogy teljesen érdektelenné vált a másikat nyomni. Minek kéne egyik vidéki színházból a másikba mennem, mutogatni magam, meg ugrálnom a deszkákon, mikor a Bródy Sándor utcában rögtön van rám igény, kereslet, érdeklődés. Belecsöppentem a rádiózásba, élveztem, sikeres lettem, ráadásul elkezdődött a médiaháború, ahol az ember színésznői attitűdből látja magát a barikádokon. Nekem találták ki.
MAGAZIN: Nem hiányzott a színpad?
SÁNDOR ERZSI: Egy cseppet sem. Amikor kezdtem rosszul érezni magam a Rádióban, 16 év után megint kapcsolatba kerültem a színházzal. Vajda Róbert - aki egyébként most Londonban aktivista - megrendezte egy kocsmában a Lüszisztratét, és hívott engem is. Politikai aktualitásokra fűztük rá a kanavászt, és végigimprovizáltuk. Másfél évig ment, negyvenszer adtuk elő, kocsmákban. Az rengeteg ám! Egy fillért sem kerestünk, csak az örömöt.
BOB COHEN: Na, hát ez a szabadság. Csinálni, amit szeretünk. És közben persze mást is, hogy legyen pénz.
SÁNDOR ERZSI: Ne tévedjünk azért, ez nem a hivatalos alternatív kultúra, mert azt az államnak bizony el kell tartania valamilyen szinten. Amiről én beszélek, a kocsmaszínház, az nulla forint és semmi más, csak öröm.
BOB COHEN: Éppen azért vonzó és jó ez, mert nincs benne pénz.
MAGAZIN: Elégedett a hallgatói számával?
BOB COHEN: Nem akarok olyanoknak játszani, akik ezt a zenét nem hallgatják szívesen. Általában persze ilyenek nem is jönnek. Egyébként nagyon ritkán játszunk Magyarországon, főleg nagy külföldi fesztiválokon, ahol megszoktam, hogy van hatezer ember. Aztán hazamegyek, mert itthon normális az életem.
MAGAZIN: Mégis, amikor zsidó lakodalmi zenét kezdett el játszani, elment miatta Erdélybe, Bukarestbe, mit akart ezzel a mai világnak mondani?
BOB COHEN: El tudom mondani vele, hogy magyarországi zsidó vagyok. Valójában persze több identitásom van, megvan a magyar is, de benyúlok a zsebembe, és most ez vagyok. Zsidó, és az egy nemzet, nem csak egy vallás. Jó ezt érezni, bár az itteni zsidók inkább magyarok akarnak lenni. Karácsonyoznak, a pészahra nem hívnak sok vendéget, főleg ismeretleneket nem, mert a magyarok családi körben szoktak ünnepelni.
MAGAZIN: Jó, de az ember mégis itt él a XXI. században, mindenfelé képernyők, komputerek, internet, az országok között zajlik egy közeledés. Miért kezdek el ebben a világban tradicionális zsidó zenét játszani?
BOB COHEN: Mert nem engedem, hogy meghaljon a jiddis kultúra. Ha csak egy szál hegedűn szól, és egyetlen jiddis mondatot ismétel, akkor még nem halt meg. Egyébként New Yorkban nagyon erős a fiatal jiddis mozgalom. Újra beszélik a nyelvet. Amúgy a magyar dialektusa a legelterjedtebb. Ez az identitás a miénk. Én az vagyok, ami a nagypapám volt: egy yid. És ehhez egy nyelv, egy sajátos esztétika kapcsolódik. Bár nem vagyok kóser. Sertéshúst is eszem.
MAGAZIN: Őrzök valamit, hogy az ne haljon meg. Miért, ha meghal, akkor mi van?
BOB COHEN: A fa nem tud nőni, ha nincs gyökere.
MAGAZIN: Majd nő egy másik fa. Talán egy szebb, erősebb.
BOB COHEN: Nőjön inkább egy tarka erdő.
BOB COHEN
SZÜLETETT: 1956. február 18-án, New Yorkban. FOGLALKOZÁSA: zenész, író, politológus. Kulturális antropológiát tanult, több kis népcsoport hagyományait tanulmányozta. A hetvenes évektől egyre gyakrabban látogatott Magyarországra, ahol megihlették a népzenei együttesek, és a zsidó klezmerzenét kezdte játszani. Népzenei kutatásai során hosszú időt töltött Romániában. Áttelepült Magyarországra, újságíró volt, a Budapest Week szerkesztője. A kilencvenes években megalapította a Di Naye Kapelye klezmeregyüttest, amely az évek során három lemezt adott ki, mind népszerűbbé vált, s tekintélyt vívott ki a nemzetközi zenei életben.
SÁNDOR ERZSI
SZÜLETETT: 1956. december 3-án, Budapesten. FOGLALKOZÁSA: többnyire újságíró. 1980-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A Miskolci Nemzeti Színház, majd a Kecskeméti Katona József Színház tagja volt. 1994-ben került a Magyar Rádióhoz, melynek egyik legnépszerűbb szerkesztő-műsorvezetője lett: több sikeres műsora volt a Pető és a Kossuth adón. Közben rendszeresen jelentek meg kulturális témájú írásai, tévékritikái többek között a 168 Órában, a Népszabadságban, a Premierben. és a Mozgó Világban. Két hónapja jelent meg sajátos hangütésű, önéletrajzi ihletésű könyve, a Szegény anyám, ha látnám.
SÁNDOR ERZSI AJÁNLJA
KÖNYV - GYŐREI ZSOLT - SCHLACHTOVSZKY CSABA: EMMUSKA
Az ember nevetve alszik el tőle este, ami nagyon jó.
TÉVÉSOROZAT - darálba DAVID SCHICKLER JONATHAN TROPPER: BANSHEE
Erőszakos akciókrimi széteső nőkről és férfiakról.
ZENE - DI NAYE KAPELYE: CD LEMEZEK
Autentikus klezmerzene, kulturális gyökerekig hatol.
BOB COHEN AJÁNLJA
KÖNYV - MICHAEL CHABON: JIDDIS RENDŐRÖK SZÖVETSÉGE
Fantáziadús, képzelt jiddis világ jelenik meg benne.
FILM - LEONARD NIMOY: STAR TREK 3: SPOCK NYOMÁBAN
Spock egy nagy földönkívüli alak, csak imádni lehet.
ZENE - MUZSIKÁS EGYÜTTES: ÉLŐ NÉPZENE 1.
Amerikában is meg lehet szeretni tőlük a magyar népzenét.
I!
„Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak ú adatott. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie.”
SZERZŐ: Sándor Erzsi
CÍM: Szegény anyám, ha látnám
KIADÓ: Park, 216 oldal
ÁR:2900 Ft
