A gyerekhiány
Aztán nem azt kapják, amit vártak. Nincs provokáció, sem extrém látvány, kiszólás, aktuálpolitika, brutálszex és műpénisz. Klasszikus darab Hauptmann A patkányokja –megkockáztathatnánk, érdekli ma a fenét –, klasszikus az előadás is. A századeleji, a nagy háború előtti Berlin (vesd össze: élvezetekben tobzódó, mocsok, erkölcstelen társadalom, amely alig várja már az öldöklést) prímán passzol a züllött, dekadens Szerbiához, Újvidékhez. Mi mást hozhatna ide Alföldi, mint egy darabot, amely bűnözésről, megőrülésről, (ön)gyilkosságokról, gyerekhalálról szól, felöntve szegénységgel, álmodozással az Amerikába vándorlásról, hűtlenséggel, kurválkodással, és azzal, hogy mindenki színész akar lenni. A pap világvégéről hadovál, amire a színigazgató rávágja, a világnak sosem lesz vége.
Hogy ne lehessen, ahhoz gyerekek kellenek. Johnné elveszti a sajátját, ezért a megesett szolgálólányéra veti ki hálóját. Ideig-óráig el tudja hitetni, hogy ő szülte, ám a szolgálólány visszakéri a gyermeket. Hogy ne egyórás legyen a darab, akad üresjárat is: a színigazgató a szeretőjével enyelegne, lánya a színészi álmokat babusgató teológushallgatóval kelne egybe. A lezüllött grófné babája alultápláltságban hal meg. Sokan éhesek. Johnné férje gastarbeiter, azaz vendégmunkás a saját országában, ő az, aki húzna a tengerentúlra.
Lassan kiderül, Johnné hogyan tett szert a gyerekre, és egyre agresszívabb lesz, majd megőrül. Bűnöző öccsét ráveszi, hogy fenyegesse meg a leányanyát, de az egyből megöli. Felvonul néhány tipikus alak: rendőr, tiszteletes, házmester (aki persze besúgó, a lelkek ellenőre). A boldogságot az szimbolizálja, hogy ledöntenek egy pálinkát az újszülött egészségére.
Ettől a szimpla sztoritól aligha működne a tragikomédia. Viszont akad helyzetkomikum, poénok, és leginkább a színészek alakítanak nagyot. Minél több idő jut nekik a színpadon, annál jobbak, így a Johnnét játszó Krizsán Szilvia, a színigazgató szerepében Balázs Áron, a szolgálólányéban Ferenc Ágota. A színpadkép visszafogott, a (komoly)zenei betétek sem harsányak, nem sok minden alföldis itt. És igen, fontos téma a gyerekvállalás, a meddőség, az örökbefogadás, de mégis, mi ez? Szép a darab, kiváló a játék, a 140 perc ellenére végig lekötött, de belegondolok: mit értenek meg ebből a diákok? Vagy a kritikusok? Ezt a darabot jól el lehet küldeni a fenébe, de inkább azt javaslom, hogy akik Alföldi miatt ácsorogtak jegyekért hajnal óta, mert a politikum odahajtotta őket, üljenek fel a vonatra, Újvidék nincs oly messze, nézzék meg A patkányokat (is).
Egy biztos, Alföldi újra demonstrálta színházfelfogását, e darabról meg azt mondta, az egymásra figyelésről szól, ő meg elgondolkodtatni akar. És miközben néztem – és láttam is, élveztem majd minden percét –, elmerengtem. Azon, hogy vajon tudja-e: ma a Vajdaságban az árva gyerekekért sorba állnak a nevelőszülők. Nem azért, mert biznisz, hanem mert egyszerű megélhetési forrás: a túlélés lehetősége, nekik is. De már árva gyerek sincs elég (és a falvakban egyre kevesebb a halott, mert idősekből is egyre kevesebb van, siránkoznak a sírásók). A politikusok demográfiai stratégiákat gyártanak, és a gyerekcsinálás személytelen akciótervként tűnik fel, érzelmek nélkül – vajon erről tudott-e, amikor Hauptmannt hozta ide? Vagy tudta-e, hogy decemberben egy szerbiai falu házikójában három pici gyerek égett benn – az anyjuk bezárta őket, elment a szeretőjéhez, közben zárlatos lett a karácsonyfadísz. A két-, három- és négyéves gyereket az ágy alatt találták meg elszenesedve, egymást átölelve.
Ez a dráma, lám, a valóság megelőzi a művészetet, Hauptmann fantáziáját. A falu fele amúgy lekurvázta az anyát, aki kicsit megőrült, a másik fele példás családanyaként festette le. Aztán jöttek az ünnepek, és mindenki elfelejtette az egészet, ez nem a világvége, túlélünk, mint a patkányok. Ahogy talán az Újvidéki Színház is, gyerek és néző nélkül, mert darab van, játék van, s ez most így velejéig színház volt, és így jó ez.
