Három ember egy taxiban

2014-01-27

Remek hely a Rózsavölgyi Szalon, remek helyen is van. Mint minden nagy ötlet, utólag ez is annyira kézenfekvőnek tűnik, hogy csak bambul az ember, korábban miért nem jutott eszébe senkinek a Lajta Béla tervezte gyönyörű házban, a nagy múltú Rózsavölgyi könyvesbolt fölött színházat csinálni. Zimányi Zsófia az egykori irodalmi-művészeti szalonok mintájára gondolta el a helyet, és az is lett. Jól megfér együtt a sütemény, a kapucsínó, a tea, a rozé és a kultúra. Színházi programja is ilyen. Előadásainak nagy része igényesen, kellemesen szórakoztató, hol harsányabban, hol diszkrétebben mulatságos. A helyhez illő határok között. Igazi kudarcok elvétve fordulnak elő, de a súlyosabb vállalkozások – mint az Asszony a fronton, Az utolsó óra – sem túlságosan gyakoriak.

Forgách András próbálkozása, hogy Nádas Péter Párhuzamos történetek című hatalmas és szövevényes regényfolyamának egy fejezetét színpadra szerkessze, ez utóbbiak közé kívánkozna. Legalábbis közöttük szeretnénk látni. Látatlanban. Látva már nehezebb. Fő erényének az abszurd merészség látszik. A regénydzsungelből kimetszeni egy szeletet éppoly képtelenség, mint színészekkel mondatni a dialógusoktól csaknem mentes szöveget, szétszálazni az egymásba folyó mondatokat, valamiféle rendbe szedni a szertefutó és csaknem véletlenszerűen találkozó motívumokat. S aztán még mindezt el is kellene helyezni a presszóasztalok között úgy, hogy mindenki lásson valamit. S hogy az egésznek értelme is legyen. Arra, hogy a regény levegőjéből, netán lényegéből is megsejtessen valamit, már gondolni sem merek.

Forgách András megtalálta a legkézenfekvőbb megoldást, amit a Nádas-regény harmadik kötetében olvasható Szorul a hurok című fejezet kínál. Három tudatmetszetre bontotta a három ember taxizását a belvárosból a Kútvölgyi úti kórházig. Kicsit emlékeztet a Vihar kapujában szerkesztésére. Háromszor látjuk-halljuk ugyanazt, csak mindig más kiegészítésekkel. Előbb a meglátogatandó haldokló felesége, leendő özvegye gondolataival, kommentárjaival, emlékezéseivel, asszociációival egészül ki a kevés történés, párbeszéd, aztán a sofőr és az asszony fiának barátnője tárulkozik ki hasonló módon. Ezek a kitárulkozások azonban kis felületeken érintkeznek egymással, ritkán kereszteződnek, inkább tágítják a horizontot, amíg végképp a semmibe – illetve a regény szövevényébe – vész, de ez a másfél órányi játékban nem érzékeltethető. Így marad a mutatós, talán bravúrosnak is vélhető dramaturgiai attrakció, de rejtegeti a tartalmát. A rendezésről, amelyet ugyancsak Forgách András vállalt, ez nem mondható el. Egymást takarva ülnek a szereplők, az egyik oldalfalra vetítenek, így azt csak a nézők egyik fele láthatja nyaktekergetés nélkül. Igaz, elég egyetlen pillantást vetni a városnéző buszozásra, hogy tudjuk, csakis a korhangulat (1961) felidézése a célja. Jó a játék elemeltségét jelző ötlet, hogy a nagy fékezéseket a hanghatás mellett a színészek nem eljátsszák, hanem felállással jelzik. Szétszóródásuk az előadás vége felé viszont üres jelzés marad.

Játékuk kifogástalan, de nem több. Takács Katalint föl sem kell kelteni álmából, hogy hibátlanul érdes, középkorú vagy kissé öregedő úrinő legyen, Balikó Tamásnak szinte csak az álszervilis sofőr marad az ebben a fejezetben is bonyolultabbnak mutatkozó regényalakból, Bánfalvi Eszternek meg a bánatos érzéki szenvedély egy vele különösen bánó férfi iránt.

Az eléggé sokat beszélő narrátort az átíró-rendező maga adja határozott erélyességgel. Egészen úgy, mint aki tudja, miért és milyen hurok szorul.