– Aztán te gyerekkorodban kaptál-ecsukamájolajat?

Az értetlen pillantás azonnal elárulja, bizony ifjú emberről van szó, akinek nem tuszkoltak le a torkán soha egyetlen kanállal sem ebből a förmedvényből, nem kellett az anyja szemrehányó pillantásait elviselnie, amikor az esti lefekvés előtt különféle búvóhelyekről rángatták elő, ahová természetesen nem a lámpaoltás előtti puszi, hanem bizony az égetnivaló lötty elől menekült. A borzadályt az sem csökkentette, hogy az undorító korty legyűrése után csokipasztillát ígértek, talán á vagy bé vitaminost, erre már nem emlékszem. Hoszszú, bordó dobozban lehetett kapni, de legalább nem volt rossz az íze. Persze pasztilla csak péntekenként járt,mert a csoki rontja a fogakat, így aztán az átható halolajíz a szájban még talán álmomba is átkísért, nem enyhítette fogkrém vagy literszám ivott víz cseppet sem.

Csukamájolajcsöppekkel az ajkain hogyan is ábrándozhatna egy lány a fehér lovon érkező királyfiról, aki majd jól megcsókolja, s élnek boldogan az Óperenciás-tengeren is túl, száztornyú üvegpalotában? Bizony, az iszonyú nedűt tettem felelőssé minden balul sikerült álomért, verejtékes felébredésért, szakadékba zuhanásért, a szörnyű látomásokért, hogy fogaim egymás után porladnak szét, s nem tudom kiköpni őket a számból, vagy állok az iskolai táblánál, és verssorok helyett békák potyognak ki belőlem. Persze, ha ekkoriban foglalkoztat egy kicsit is az álomfejtés, az utóbbi képet akár pozitív jelentéssel is felruházom. Hisz a béka mi más volna, mint elvarázsolt királyfi, hol van az megírva, hogy békává változtatni csak hercegkisasszonyokat lehet!

Emlékszem a döbbenetre, amikor megtudtam, hogy a szomszéd lány nem kap csukamájolajat.

Vasbort kap helyette.

A vasbor finom volt és édes, sűrű, bársonyos, azt az érzetet okozta a gyerekben, hogy ő bizony már majdnem felnőtt, hiszen lám, bort iszik, még ha nem volt abban csöppnyi alkohol sem. Én csak évente egyszer, a disznótoron kaptam egy kis bort, alaposan felvizezve, de úgy is éreztem benne a szagos otellót, aminek illata ma is ezeket a régmúlt időket idézi fel bennem.

A csalódottság, hogy engem nem szeretnek annyira, mint a szomszéd lányt, hasonlatos volt ahhoz a felfedezéshez, miszerint a velő a csont belsejében lapul, nem pedig a disznóhús külsején. Apám trükkje volt ez: hogy megegyük a főtt húson lévő kövérkés részeket is, ugyanúgy tett azzal,mintha velős csontból ütötte volna ki a remegően finom, utánozhatatlan ízű csemegét. Kenyeret pirított, akkurátusan lehántotta a zsírt a húsról, majd szétlapította egy-egy falaton. Sózta, borsozta, s elénk rakta szépen. Becsületére legyen mondva, sosem állította, hogy velő, csak annyit mondott: majdnem ugyanolyan. A majdnem szó jelentését gyerekkorban nemigen lehet jól árnyalni, egy hatéves könnyen beletörődik a majdnemek erejébe. Az ötvenfilléres fagyi majdnem ugyanakkora volt, mint az egyforintos, a leárazott süti majdnem olyan friss, mint az aznapi, a rokonoktól örökölt rakott szoknya majdnem olyan divatos, mint a téeszelnök unokahúgáé, akinek persze Pesten vettek jól szabott darabot a Váci utcában valami előkelő butikban. A mienk meg valóban úgy állt rajtunk, mint egy kolhozlányon. És mondhatta Olga néni, hogy mi semmivel sem érünk kevesebbet, mint a városi gyerekek, mert azok ugyan tudnak fülkéből telefonálni, mi viszont láthatjuk esténként a csillagos eget, mert nálunk nem szennyezi a látványt a gázlámpák fénye. Ez pedig szerinte majdnem ugyanaz.

Két évig tartott, míg a városban aztán megtanultam hangremegés nélkül telefonfülkéből felhívni valakit, flottul bemutatkozni egy szürke automatának meg egy kék kagylónak, miközben darabokra szaggatott telefonkönyvet lapozgatok.

DOROS JUDIT

A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötete, Gyöngyöspatáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.