És ez a rutin természetes iróniát szül végül a maga tragikumával együtt. Hat kritikus és irodalomtörténész (Margócsy mellett Selyem Zsuzsa, Keresztury Tibor, Szörényi László, Angyalosi Gergely és Radnóti Sándor) és a moderátor (Kepes András) kereste a neves író hatvanadik születésnapja ürügyén annak helyét a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott beszélgetésen. Volt, akinek a helykeresés nem jelentett gondot, hiszen pontosan be tudja illeszteni az életművet a legjobb és leginkább egyetemes érvényű írók életművei közé. A Péterek (Nádas és Esterházy) által meghatározott kánonba. Így jönne létre az a különleges szendvics, amelyet Kepes úgy írt le, nem kis derültséget kiváltva: két Péter közt egy Krasznahorkai. Külföldi rokona Thomas Bernhard és Samuel Beckett lehetne, itthon pedig, ha már mindenképpen rokonítani kell, akkor talán Mészöly Miklós prózája kerülhet szóba.

Csakhogy mások komoly gondokat jeleztek a kánonbeli, bérelt helyekkel kapcsolatban. Az iskolában és a régi irodalomtörténetben, vagy ha úgy tetszik, az irodalom iskolás felfogásában szoktuk meg, hogy az íróknak efféle mozdulatlan helyei volnának visszamenőlegesen és előre tekintve is. Ez ma már nincs így, sok szerzőnek bizonytalan a helye az elfogadottak rendjében. Az viszont biztos, hogy Krasznahorkai első regényét, a Sátántangót egyenletes hozsanna fogadta és kíséri most is, fontos tanulmányok születtek róla (Balassa Péter és Radnóti Sándor tollából), amelyek megalapozták a recepciót. A mai, legfrissebb műveit már kevesebb elismerés érte, méltatlanul. Ám bármennyire képlékeny is a mai kánon: azért Krasznahorkai biztosan áll a magyar irodalom jelenlegi térképén. Nemcsak mi, hanem egy egész ország keresi a helyét, figyelmeztetett Keresztury. Vannak olvasói, rajongói, és vannak vele foglalkozó kritikusok. Még az is jó, hogy sokan támadják, nem szívelik a túlságosan egységes nyelvhasználatát – hosszú, igen hosszú mondatok –, nem értik pesszimizmusát. Ezek a kétségek és megerősítések tartják életben és mozgásban a műveit.

Sok szó esett az író egyedi, tragikus világlátásáról. A misztikus katasztrofizmusról, amely áthatja az indázó mondatokat. A hurrápesszimizmusról, mert azt se felejtsük, hogy mindehhez nem akármilyen humor vagy más néven: groteszk irónia is párosul. (Két író van, akinek káprázatos a humora, hangzott el. A másik: Tar Sándor.) De van, akinek Krasznahorkai nem is prózaíró, hanem tragikus költő, aki egyszerre képes megjeleníteni a szociális, az egzisztenciális és a kulturális tragikumot. Vagy ahogy Szörényi felvázolta a Krasznahorkai-univerzum alapképletét: az emberiség teljesen alkalmatlan az életre, az ostobaság különféle válfajaiban szenved. Nem csoda, ha olvasóját folytonos veszélyérzet fogja el.

A zsenik boldogtalansága ugyanakkor nem új keletű. Talán a görög rabszolgatartó rendszerben járt még kéz a kézben az intelligencia és a boldogság. Azóta kultusza és rangja is van a pesszimizmusnak az európai kultúrában. Vagy intelligens és boldogtalan valaki, vagy boldog és hülye – zárta rövidre Kepes. Ez utóbbi viszont eléggé távol áll a folyton feketében járó Krasznahorkaitól.

Kevés olyan írónk van, aki egyben világjáró is lenne, ő viszont Mongóliától Japánig szinte mindenhol megfordult már. És mindezt a művei be is beleszövi. Csakhogy Krasznahorkai nem utazó, és főként nem turista. Utazásai lelki, belső utazások, általában valamihez utazik. Nagy problémája van az európai kultúrával, de erre nem azzal a közhellyel válaszol, mint tették sokan a XX. században, hogy akkor forduljunk Keletre. Sokan el is vesztek a keleti miszticizmusban, ez a veszély rá sosem leselkedett.

Kepes András végszóként levont következtetésével sem volt nehéz egyetérteni. Az igazi baj ott kezdődik, ha valaki már megtalálta a helyét, hiszen ez biztos melegágya az unalomnak. Így annál szebb születésnapi ajándékot nem is adhatott a másfél órás beszélgetés, mint hogy nem találták meg ezt a helyet.

Krasznahorkai, aki „jól láthatóan elbújt” a közönség közé, kissé meghatódva vallotta be, hogy nehéz ennyi dicsérő szó után bármit is mondani. Azzal viszont mégsem takarózhat, hogy nem a szavak embere. Inkább úgy döntött, elmeséli, hogy eredetileg mit tervezett. Nem vett volna részt a beszélgetésen, mert így talán könnyebben fogalmazhattak volna meg keményebb kritikákat is a részvevők, és nem feszélyezte volna őket az ünnepelt jelenléte. Tehát a beszélgetés után bejött volna (kiment a teremből, majd be is jött), majd felállított volna néhány résztvevőt, és leült volna a helyükre (le is ült a kiszemelt helyekre). Mintha keresné, de nem találná a helyét. Majd egy kérdéssel ajándékozta meg a hallgatókat: vajon amit most tettem, azt a szavaim írták bele a valóságba, vagy az, amit valóban megtettem?

Nem biztos, hogy tudnánk rá válaszolni.

Krasznahorkai László