A parasztságból felemelkedő apai és a nemességből lezuhanó anyai ág, a kelet és a nyugat, a legkisebb és a legnagyobb ház, a parasztfiú és a nemes kisasszony: számos ellentétpárt felhasznált ennek a teóriának az igazolására, hogy aztán közülük néhánynak a hamisságát (vagy legalábbis a bennük rejlő túlzást)maga is beismerje. Kétségtelen, hogy Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet egymásra találása elég okot adott a töprengésre: ahogy fiuk az Életem regényében leírta, egész életében a szülei házassága foglalkoztatta leginkább. (Ebben, persze, van némi túlzás: saját házasságai legalább ekkora – és ennyire produktív, hiszen művekké fordított – fejtörést okoztak neki.)

Az 1851-ben született Móricz Bálintra ma azt mondanánk, hogy a paraszti sorból kiemelkedett kisvállalkozó volt, aki csak saját erejére támaszkodhatott, hiszen négyéves volt, mikor az apja kolerában meghalt. Igaz, még egy év sem telt el, és anyja újra férjhez ment, az apai örökségként megmaradt ház pedig kezdeti tőkeként szolgált a családalapításnál, vagyis az árvaság nem pusztán magárahagyottságként, legalább ennyire felszabadító erőként is értelmezhető.

Móricz Bálint az egyes szakmák fogásait önállóan sajátította el, azt is maga határozta el, hogy ács lesz, úgy jelentvén ezt ki, hogy még semmit nem épített meg: mintha már ebben is fia mentalitását előlegezte volna meg, aki 12 évesen kijelentette, író lesz, anélkül, hogy műveket létrehozott volna. Móricz Bálint sokszor bukott bele újabb és újabb ötleteibe, sosem gazdagodott meg, viszont, ha igen nehezen is, de mindig talpon maradt, el tudta tartani egyre gyarapodó családját. Az elsőszülött Zsigmondot még hét fiú- és egy lánygyermek követte, az összesen kilenc gyermekből hét a felnőttkort is megérte, ami az akkori statisztikákat figyelembe véve igen jó arány volt. A még akkori szemmel is feltűnően alacsony – nem ütötte meg a sorozásnál a mértéket, vagyis 150 centinél alacsonyabb volt–, de annál nagyobb hangú Móricz Bálint öntörvényűsége fia elemzése szerint árvaságából, törvényenkívüliségéből következett.

Pallagi Erzsébet, író-fia leírásában (ne felejtsük el, sajátos helyzetben vagyunk, hiszen több Móricz-gyerektől, így a szociológus Miklóstól és a szobrász Idától is vannak visszaemlékezéseink) izgalmasan hasonlóvá válik más XX. századi írók által megrajzolt anyafigurákhoz: az irodalom iránt rajongó, sokat olvasó, ideálok világában élő asszonyként képzelhetjük el, akinek meg nem valósult álmait gyerekei teljesítik be, elsősorban legnagyobb fia. Ilyen elvágyódó, művészethez vonzódó (kissé Bovarynéhoz hasonlító) anyákat látunk többeknél, hogy csak néhány példát mondjak: Kosztolányi, Osvát Ernő vagy Mészöly Miklós életrajzában. Érdekes módon mindenütt az anyjukhoz testvéreiknél is jobban kötődő elsőszülött fiúból lett író (vagy szerkesztő).

Ez az „egyformaság” azért is meglepő, mert Pallagi Erzsébet csak igen kevéssé élhette a romantikus ábrándvilágban élő, elvetélt álmokat dédelgető asszonyok életét: a sok szülés, a gyereknevelés, a háztartásvezetés, a pénzért végzett varrás még erőteljesebb kontrasztot képezett a benne élő fantáziavilággal, mint a középosztálybeli, polgári közegben élő asszonyok tevékenységei. Az irodalom iránti elkötelezettséget, a szépségbe vetett hitet és az álmok beteljesítéséhez szükséges erőt így is sikerült fiának átadnia. Igaz, Móricz jelentős energiát kapott mindig nyugtalan, felfelé törő apjától is.

A Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet által alapított, de valószínűleg az anyai nagymama, Nyilas Katalin által „kitalált” és erősen uralt család Tiszacsécsén kezdte meg közös életét, de útjuk továbbvezetett Prügyre, Sárospatakra, majd Budapestre is.

SZILÁGYI ZSÓFIA

Irodalomtörténész, kritikus, a Kalligram folyóirat szerkesztője, a Szép írók Társaságának alelnöke, a Móricz Zsigmond Társaság elnöke. A Kalligram kiadónál jelent meg Móricz Zsigmond címmel ötödik könyve.