A fejekben összeálló történet. Sok egyes ember képzeletélménye, lenyomat, spirituális dolog. Viszont megjelenik valahol egy húsvér illető, aki megosztja ezt a tartalmat, a gravírozást és a sűrítményt közli velünk. Amit felfogott a betűk rengetegéből. Leírja, körüljárja, amit látott a műben, az olvasás „utazása” során. Lesznek, akik azt mondják: déja vu! Valahol már láttam, tapasztaltam ilyen turbózott feldobottságot. És találkoznak a gondolatok. Nem szép? De! Csakhogy mégsem ilyen egyszerű. Van benne dilemma.

Nézzük, mit ír az ismertető – a Jégvágó regény a tengeren- és a valóságon túlról. Bár Centauri, a rejtőzködő író nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern, amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg.

Ekkor kezdődik el a road movie: Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indián lány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal.

Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik tökös gyereket faragni belőle –, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz-e, vagy egy olyan világba, ahol még élő ember még nem járt. Engem elsőre Normann Mailer Amerikai álom című regényére emlékeztet a mű, amit 15 éve Széky János fordításában olvashattunk a Tevan jóvoltából. Akkor éreztem először azt, amit most. Adrenalinnal felkent jókedvet és émelyt együtt.

Mintha gyorsvonatból nézném a képkockákat, és kicsit zavarna a gazdag jelentéssűrűség. A tanulság evidencia. Nem szabad egyetlen percet sem (ki) hagyni, hogy nyom nélkül elillanjon az életből. És meg kell írni mindent, ami számít. Nehogy valaki elszalassza a meg nem írás miatt azt, amit az átélés és a leképezés során kiszakíthat a világtörténés-mindenségből, mint létkonklúziót. Ebből a szempontból az Időnyíl (Martin Amis regénye) mint rokon, szintén idekívánkozik, amelyben a temporalitás ki van fordítva és benne a nyelv a trauma feldolgozásához ad muníciót.

Thomas Pynchon Súlyszivárványa is ebbe a sorba tartozik. (Szerzője kerüli a nyilvánosságot, nem jelenik meg a díjátadókon, és tizenéves kora óta nincs róla publikus fénykép.) Itt azonban valaki másképp szövögeti a fikció labirintusát, nagyon költőien és gördülékenyen. Az ironikus líraiság és a bűn kábító elegyének szaga átjárja a szöveg regisztereit. Az Úton is eszünkbe juthat, ha olvastuk annak idején Kerouac mesterművét, a Zabhegyezőről nem is beszélve. Néhol az eseményszövet szakadozik, lelassul a modormotor, ilyenkor kár „beletaposni a pedált a padlómezőbe”. Viszont az írónak sikerül a főszereplőt a permanens mozgás állapotában felépítenie, és a gondosan kidolgozott, tipikus karakterek között hitelesen beszéltetni.

A Holdról gondolt metaforák a könyv közepén, Cserna-Szabó Andrásra emlékeztetnek. „Ragadj lajtorját, Dan – súgja –, mássz fel rajta és rabolj le az égről, rabolj el a Bogártól, szabadíts meg tetű anyámtól, szabadíts ki ebből a kurva burokból! – Én? Dan Coolbirth? A lökött, a majrés, a gizda? Én? Hisz a bordásfalon sem bírom két percnél tovább, már a kocsmaajtóban megkapom az első maflást, felképelnek a születésnapomon, pont, amikor Unát megujjazom.” Az „Épül már a Halálcsillag” mondat is ismerős.

Van benne sablon és panel, de a legtöbb szöveghely működőképesnek tűnik. Nem lóg ki semmi, talán csak az elbeszélő lelke. Színtiszta igyekezet – ebből akar sikert kovácsolni, ha törik, ha szakad. A bűnügyi jelenetek Nat Roid (Tandori Dezső írói álneve) áttételes megoldásaira emlékeztetnek, a nagy elán viszont néhol síkossá változtatja a szemantikai terepet.

„Épp átölelném – rendben, adjunk fél percet a megnyugvásnak, mielőtt olajra lépnénk, méghozzá kurva gyorsan –, de akkor fénycsóva tör be a zugba, egyenesen Angelica mellére, ilyen világítás még a filmekben sincs, talán az oltárképeken, látom a blúzát és rajta a lukat.” Itt-ott szappanoperába illő ramazúri dúlja fel a szereplőket, az olvasót azonban ilyenkor kevésbé lelkesíti a hév. A gondolat- és szóalkímia a Kék angyal és a Pátosz a káoszban című Centauri-könyvek sajátja volt, most viszont az elbeszélés maga vált azzá

Magvető, 416 oldal, 3490 forint