Egy átlagember nem érti, a zenészek hogyan tudnak egymásra figyelni a színpadon.

Ha kellően sokat muzsikálnak együtt, a gondolataik is együtt mozognak.

Márpedig a Csík zenekar tagjai kellően sokat muzsikáltak együtt, éppen huszonöt évet. Azért ez sok.

Sok. Az ember gyerekkorában az ajándékok, később a mulatságok miatt várja a születésnapot, aztán telnek az évek, és eljön az idő, amikor már a számokra is odafigyel. Huszonöt év tényleg nagyon sok egy magyar népzenei együttes életében, már csak azért is, mert az eltelt negyedszázad alatt sem égtünk ki, sőt ma talán nagyobb felénk a kíváncsiság, mint régebben.

Ennek pedig az is oka, hogy jó ízléssel ültették népzenei alapokra alternatív zenekarok számait.

Mi nagyon tiszteljük és szeretjük a magyar népzenét, amelyet a vidéki emberek mindig a leghitelesebb érzelmeik idején játszottak vagy énekeltek el: örömükben, bánatukban, szerelmes vagy keserves pillanataikban. Ezeket az igazi érzéseket szeretnénk még több embernek átadni más műfajok segítségével. De ez nem olyan egyszerű, mert a népzenét, a népzenei hagyományokat általában a zenészek és a népzenerajongók is mereven kezelik, pedig a népzene a történelmi vagy társadalmi mozgások szerint mindig is változott. Más lett, amikor a történelem fordított az emberek életén, más, amikor népcsoportok kerültek egymáshoz közelebb, pláne más lett, amikor különféle népcsoportok olvadtak össze. De befolyásolta a divat és az egyéb zenei formák is. Szerintünk mi most találtunk egy egészséges arányt: a régi értékeket összeházasítottuk a világ mai lüktetésével.

A végeredményt illetően magabiztosak voltak a nász idején?

Nem. Aggódtunk, hogy mit szólnak azok, akik szeretik, értik a népzenét és nehezen fogadják el azt, ami azon belül ellép a hagyományoktól. De örülök, hogy a végeredmény nemcsak nekünk hozott sikert, hanem azoknak az előadóknak is, akiknek a számait feldolgoztuk és akikkel közösen felléptünk. Szerintem adtunk egymásnak valamit. A Quimby zenekar erdélyi koncertjeire állítólag a Most múlik pontosan feldolgozásának sikere óta például nagyságrendekkel többen mentek el, pedig a rajongóik addig is sokan voltak.

Ma már ezt a feldolgozást is feldolgozzák.

Amíg csak egy kereskedelmi televíziós énekversenyen teszik, semmi baj, még örülünk is neki. De megesett, hogy egy internetes oldalon valaki felhasználta a mi fotónkat, a feldolgozásunkat és írt rá egy olyanfajta szélsőséges szöveget, ami számunkra vállalhatatlan. Úgy érzem, a mi hazaszeretetünk, hagyománytiszteletünk, nemzeti önazonosság-tudatunk nem megy túl egy józan határon.

Valaki úgy fogalmazott a közelmúltban, hogy szeretné szeretni a magyar népzenét, de a politikusok nem hagyják.

A hetvenes évek hazai táncházmozgalma valami olyasmi volt, mint a hatvanas évek amerikai hippimozgalma. Lehetőséget adott a fiataloknak arra, hogy másképp, szabadabban, tágasabban tekintsenek a világra. De, mert mindez nem tartozott bele az akkori nemzeti öntudatépítésbe, a politikusok nem szerették, irredenta, nacionalista elemként kezeltek minket, és mint utóbb kiderült: megfigyeltek, jelentettek rólunk. Aztán, ha ugrunk egyet az időben, akkor megint beszélhetünk egy bizonyos félreértésről, mert valóban vannak, akik mostanában finoman szólva túldimenzionálják a hagyományőrzést és a hazaszeretetet. Pedig a recept egyszerű: a múltunkat, az értékeinket sem elfelejteni, sem túldimenzionálni nem kell.

Van olyan zenei stílus, amelynek feldolgozása a Csík zenekar számára nem menne?

Bár nálunk Szabó Attila a kapocs az avantgárd zenekarokhoz, ő zenélt a Kispál és a Borzzal és gitározott különféle blueszenekarokban is, de a feldolgozásokkal kapcsolatos döntés közös. Csak olyanhoz fogunk hozzá, amit egészségesen, jó ízléssel, jó minőségben át tudunk sóhajtani a mi stílusunkba. És ebbe Lovasi András inspirálására belefért még egy Tankcsapda-szám is, amihez egy úgynevezett ritka magyar stílusú férfitánc erejét hívtuk segítségül. De ettől eltekintve a metalzene vagy a kortárs komolyzene például nehezen férne össze a mi zenénkkel. Még valami. A népdalok szövegének megvan a sajátos szépségük, a szóképekkel, a szimbólumokkal gyönyörű, örök érvényű gondolatokat lehet elmondani, ezért nekünk a feldolgozások során nemcsak a zenei háttér fontos, hanem a jó, értékes szöveg is.

Honnan a személyes affinitás ehhez a zenei sokszínűséghez?

Édesapám azt szerette volna, hogy a gyerekei életének része legyen a zene. Hegedűt adott a kezembe, bár én gitározni szeretettem volna. Akkoriban a diszkó volt divatos, ezért hallgattam diszkót, de szerettem a Queent és a magyar rockzenét is, az Eddát, a Piramist. Aztán elkezdtünk táncházba járni, ahol eleinte bakelitlemezekről ment a zene, később alakultak népzenei együttesek, egyébként pontosan olyan fiatalos hévvel, mint amilyennel a rockzenekarok alakultak. Mi is a kezünkbe vettük a hangszereket, ki mihez értett. Minket végül ez érdekelt jobban. Lassan belesodródtunk a táncházmozgalomba.

Olyannyira, hogy még népzenei gyűjtőúton is voltak néhányszor Erdélyben.

Az első, igazán meghatározó élményemet 1985-ben Széken szereztem, ahol régebben Sebő Ferenc is gyűjtött dallamokat. Olyanokat, amelyeket aztán a Kassák Klubban játszott azokon az esteken, amelyekből a hazai táncházmozgalom kinőtt. Szék gyönyörű hely volt, helyi viseletekkel, tiszta, falusias élettel. Egy hajnalig tartó mulatozás utáni napsütötte reggelen, kezemben egy jéghideg vízzel teli, lelakott bádogbögrével álltam a kapuban, és néztem a templomba igyekvő embereket. Elment előttem két lány, és én nem a dezodor vagy a parfüm illatát éreztem, hanem a valódi tisztaságét. Az is meghatározó élmény volt, amikor az egyik széki táncházban be kellett állnom a prímás helyére, mert neki valami sürgős dolga akadt. Na, ott aztán kiderült, hogy az ember mit tud. Vagy, hogy mit nem tud…

A huszonöt éves jubileumot nagy koncerttel ünnepelték. Egyfajta összegzés volt?

Igen. Részben az elmúlt huszonöt év összegzése, és vendégünk volt Presser Gábor, Dresch Mihály, Ferenczi György, Berecz András, a meglepetést pedig az hozta, hogy újra hallható volt a Kispál és a Borz.

December 30-án a Syma-csarnokban nemcsak a Csík zenekar ünnepelt születésnapot, de Csík János is. Egy híján ötven lett.

Ha meg úgy vesszük, tizenegy. Tizenegy évvel ezelőtt volt egy súlyos autóbalesetem. Nyíregyházára igyekeztem, és sűrű, szinte átláthatatlan ködben próbáltam előzni egy mikrobuszt, amikor egyszer csak felbukkant velem szemben két fényszóró; frontális karambol lett a vége. Akkor többször kellett engem újraéleszteni. A kezemet is kétszer műtötték, de ahhoz, hogy hegedülni tudjak, egy harmadik műtétre is szükség volt. Most tele van a karom fémekkel, csavarokkal, de tudok hegedülni. Akkoriban nélkülem működött a Csík zenekar, nagyon jólesett, hogy a zenészek megvártak, sőt még segélykoncertekkel is segítették a felépülésemet, ami végül bő egy évig tartott. Talán még további rehabilitációra is szükségem lett volna, de a többiek már nagyon biztattak, hogy kezdjek el hegedülni. Eleinte még mankóval mentem fel a színpadra, és erősen küzdöttem a nehezen engedelmeskedő kezemmel és a baleset során elfelejtett dallamokkal.

Ma pedig már Kossuth-díjas muzsikus.

A magyar népzenei élet sok neves művésze között a Muzsikás együttes mellett mi kaphattuk meg ezt a rendkívül megtisztelő elismerést, és mert mi még viszonylag fiatalok vagyunk, arra gondolok, hogy ezt a díjat talán nem is kifejezetten a muzsikánkért kaptuk, hanem azért az igazi gondolatért, hogy nagyon sokféle emberhez juttattuk el a népzenét.

Csík János: Adtunk egymásnak, az alternatívok és mi