Szeszélyből teszi tönkre mindenki életét, akit rossz sorsa a közelébe sodor. Egykor eltaszított szerelmétől egy nagy, szép, dicső gesztust vár, ha másképpen nem megy, hát úgy, hogy öngyilkosságba kergeti. Ám ezzel sem lehet elégedett, megalázóan komikusnak, ocsmánynak érzi ezt a halált, pedig a végzetes lövés nagyjából ugyanott éri a férfit, ahová a nagy orosz költőt, Puskint megölő D’Anthes is célzott. Hogy mi lappang e szeszélyesség mögött? Azt inkább Valló Péter rendezőtől kérdezzék.

Nyilatkozatban remekül sorba tudja rakni a darab szövegéből kiolvasható motívumokat, amelyek miatt a nászútról éppen hazatért fiatalasszonyt messze elkerüli a családi boldogság. Más kérdés, hogy mindaz, ami így kielemezhető, elegendő ok-e ennyire különös jellemfejlődésre. Egy tábornok kissé férfiasra nevelődött lánya hirtelen apa és vagyon nélkül marad. Akit szeretni, esetleg még becsülni is tudna, azt főbe lőné, de nem meri, akihez férjhez megy, azt viszont nem szereti és nem is becsüli.

Rosszul érzi magát a bőrében, nem találja helyét a világban, ezért aztán mindenkit büntet, akit csak ér. Elegendő ok ez mindarra, ami a darabban történik? Ki tudja. Az előadás talán bizonyíthatná. Ám Valló Péter rendezésében, a Radnóti Színház bemutatóján ez nem történik meg. Pedig kitűnő színészek mindent finoman és szemléletesen megmutatnak, jeleznek, sejtetnek, ami jelezhető és sejtethető. Pontosan láthatja, hallhatja, tudhatja a néző, hogy milyen feszültségek lappanganak a fagyos északi polgári viselkedési normákat mindig szigorúan betartó dialógusok alatt, mögött.

A formális udvariasság hipokrízisének humora többnyire érvényesül is. A mélyben munkáló szenvedélyek, a pusztító és önpusztító érzések azonban nem törnek át a rivaldán, nem érzékelhetők, nem átélhetők. Nem ragadnak át a nézőre. Tompafeketék, fakószürkék uralják a látványt, sötétbordó függönnyel, takaróval kiegészítve.

Szlávik István kiszámított díszletének egyetlen sejtelmes eleme az üvegfal mögött zsúfolódó száraz növényzet, és sugallatos a háttérből folyton figyelő portré, nyilván az elvesztett apáé. Szakács Györgyi aprólékosan kidolgozott jelmezekkel utal a játszási időre, Ibsen korára. Petrik Andreát látatlanban eszményi Heddának gondolhatjuk, szinte az is.

De ebben a fagyos előadásban inkább csak a folytonos idegességet, belső vibrálást rejtő, fanyarul eltorzuló mosolyok, apró kaccanások érvényesülnek igazán, a lélek mélyének formátuma, a Lövborg fejére koszorút vizionáló költészet elsikkad. Adorjáni Bálint mindenekelőtt a nagynéni jól nevelt unokaöcsikéje, jámbor, mamlasz tudós, a részletek, az adalékok szorgos kutatója. Wéber Kata tüntetően rejtegeti Elvstedné szelíd áldozatkészségét, Hirtling István finommechanikai precizitással adagolja Brack bíró nyílt, racionális aljasságát.

Csomós Mari a kötelességtudó, mindig feladatot kereső és találó élet csöndes és rendíthetetlen mintája, Martin Márta gondos elrajzolással, nagyítva adja ugyanezt cseléd kiadásban. Pál András az egyedüli, aki első pillanattól fogva kicsit kilóg a társasági stílusból. Benne a kifogástalan magatartás közben is rángatózik az átmenetileg gyógyult alkoholizmus és a fékezhetetlen zsenialitás. Meg a fegyelmezett rettegés a visszaeséstől, a félelem attól, hogy borulékony a nehezen kiküzdött egyensúly. Nem telhet ki tőle az a nagy gesztus, amelyet Hedda vár tőle.

Radnóti Színház

Nem találja a helyét (Petrik Andrea és Adorjáni Bálint)