− Főként ifjúsági előadásokat rendezett, a színház-pedagógiai programokat is ön indította a magyar kőszínházakban. Lát bármiféle változást a magyar ifjúsági közönségben?

− Nem kényszerűségből rendezek elsősorban ifjúsági előadásokat, hanem mert fontos területnek tartom. 2008-ban, a Bárkán kezdtünk el színház-pedagógiai programot kötni az előadásokhoz. Akkor a független színházi nevelési csoportokon kívül csak a Kolibri Színház foglalkozott ezzel. Nehéz volt megértetni a tanárokkal és a közönségszervezőkkel, hogy ez nem egy beszélgetés a rendezővel. Most már felesleges agyonmagyarázni a foglalkozásokat, a több ezer diákot megmozgató kör nagyjából ismeri, már az iskolák is igénylik. Sőt, amelyik színház nem tud ilyet ajánlani, hátrányba kerül. A Magyar Színház Kibelátó-programja foglalkozik a Közellenséggel. Két osztály végigkísérte a próbafolyamatot, közösen elemeztük a darabot, a főpróbahéten pedig tesztközönségnek ültek be. Később elő- és utófoglalkozás kérhető hozzá. Ez nem irodalomóra, hanem magával a témával foglalkoznak majd. A darab komplex erkölcsi felvetése sokfelől megközelíthető. Beszélnek majd az igazság kérdéséről és a bosszúról. Egyáltalán, miért alakult így a történet, kinek van igaza, meddig terjedhet az önbíráskodás? Ki a felelős a bosszúért? Az benne az izgalmas, hogy többféle szinten, más és más élettapasztalattal ragadható meg a probléma.

− Ezt a Kohlhaas-feldolgozást azért választotta, mert sokat dolgozott együtt a szerzővel, Tasnádi Istvánnal, vagy ez volt a létező legjobb lócsiszárdarab?

− Mindkettő. Kétségtelen, mióta többször dolgozunk, gondolkodunk új történeteken, ajánlja a régi darabjait is, én pedig értem a gondolkodásmódját. Azért választottam ezt, mert tavasszal Berlinben láttam a Kohlhaas-történet egyik Kleist-átiratát; látványos-ügyes előadás volt, de apolitikus. Ez bosszantott. Tudom, Németország most megengedheti magának, hogy Kohlhaas Mihályról így beszéljen. Nálunk viszont nagyobb a tétje a történetnek.

− Miért érzi így?

− Mindenféle politikai elfogultság nélkül kijelenthetjük: az elmúlt húsz évben teljesen elvesztette az ország a bizalmat, hogy a minket irányítók, a felettünk döntéseket hozók a mi érdekünkben tesznek bármit is. Az igazságáért sem áll ki már szinte senki. Szépen elmúlnak az évtizedek, és úgy végezzük, mint a darabbéli lovak, lepusztulva, reményt vesztve. És mintha most az utolsó csepp türelmünknél tartanánk, mindjárt betelne a pohár. Csak véletlen, hogy nincsenek Magyarországon Kohlhaas Mihályok.

− Miért izgalmasabb a történet két ló szemszögéből?

− A lovak kicsit mi vagyunk, hétköznapi emberek. Látszólag minden miattuk történik, értük van, hogy megfelelő állapotban visszakapja őket Kohlhaas Mihály, mégis a húsz hónap alatt, amíg várnak-várnak, elmúlik az életük, a sintértelepen végzik. Néha én is így érzem magam Magyarországon.

− Kétlaki életet él a családja miatt, félig itthon, félig Dublinban. Ez menekülő útvonal?

− Az is. Azért örülök ennek a macerának, mert megoszthatom az energiámat és az időmet. Más perspektívát ad, amióta onnan is ránézek az itteni életemre. Az ő problémakezelésük teljesen más, mint a mienk, a politikának minimális a szerepe az életükben. Nem akarom azt állítani, hogy ott minden remek, mert rengeteg az ellentmondás, a probléma. Legutóbb ott tüntettem, nem Magyarországon.

− Mi ellen tüntetett?

− Az erősen katolikus hagyományokkal rendelkező országban nem engedik az abortuszt. Nemrég egy indiai származású nő halt meg: terhessége alatt rosszul volt, mégsem végezték el az abortuszt. Ott a politikai hovatartozás nem szivárog be a társadalom minden egyes szegletébe, nem vallás, hogy egyik vagy másik oldalon szavazok. Mondom ezt úgy, hogy Írországban néhány évtizede még bombákat dobáltak egymásra.

− És milyen az ír színház?

− Nálunk sokkal jobb. A rendezés csak a szövegmondással foglalkozik, az akciókkal, a vizualitással, a párhuzamos helyzetekkel egyáltalán nem. A szöveg tisztelete felfoghatatlanul erős, két nagyprodukciót csináltam, a producer majdnem kitért a hitéből, mikor megtudta, húzni fogok, és más fordítást használok, mint amit megvett. Borzasztó vitáink voltak, és ez a szemlélet a kritikákban is erősen visszaköszönt. Mégis hihetetlenül erős színészeik vannak, és néhány csoport roppant izgalmas produkciókat hoz létre. Más a struktúra is, ott egyetlen színháznak van éves költségvetése és társulata, a többi befogadó, és úgy működik, mint nálunk a függetlenek. Ezt Magyarországról nézve színházellenesnek gondolom, és talán nem véletlen, hogy nincs sok jó produkciójuk és kevés a nézőjük.

Látszólag minden értük történik, de a sintértelepen végzikFOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS