Más kérdés, hogy ez kinek mennyit mond. Főképp Szegeden, ahol a prózai tagozatot vezeti, no meg Kecskeméten, ahol évtizeden át volt igazgató. A Memo címet viselő darab viszont aligha Tasnádi István legjobbja. A téma, amilyen jónak látszik, akkora csapdát rejt magában. Az emlékezésről, illetve a felejtésről van szó. Pontosabban a hipermnéziáról és az amnéziáról. A tudós hős apja kórosan feledékeny. Senkit sem ismer meg, semmire sem emlékszik, pláne nem pontosan.

És végképp nem arra, amiről azt hiszi, hogy igazán jól tudja. Fia, éppen ezért is, az emlékezés mechanizmusát kutatja: a kórosan jó emlékezetről ír disszertációt. Arról, amikor az ember képtelen felejteni, amikor agya mindent megőriz, és ebbe végül beleőrül. Csakhogy ilyen páciens nem nagyon akad. A tudományos minősítők rá is sütik, hogy kitalált tünetegyüttessel akarja kiszúrni a szemüket. Az ifjú kutatónak természetesen családi bajai is támadnak, a papa feledékenységén felül is.

Rajongó ifjú és csinos kollegina csábítja, a felesége meg elhanyagoltnak érzi magát. Gyakorlott darabírónak már ennyiből is rengeteg szellemes jelenet juthat az eszébe. Ám hősünk talál egy hipermnéziában szenvedő beteget, akit tiltott szerekkel kábítanak, hogy kibírja valahogy az életet. A lelkes orvos szeretné tanulmányozni is meg gyógyítani is, ezért hazaviszi. Felesége azonban kidobja betegével együtt, úgyhogy a mindenre emlékezőt az apjával, a semmire sem emlékezővel költözteti össze. Amennyi jópofa dialógus támad mindebből, végül annyira kevés, ami kijön belőle.

Viszont kanavásznak, kiindulásnak a vidor képzelet beindításához éppen elég. A színészek jó arányban keverik az ismerős társalgási stílust a karikírozó bolondozással. Kedvek Richárd vonzó és ambiciózus fiatalember, ahogy a nők egy nagy karrier várományosát elképzelik. Csorba Kata csábos csábítóként száll rá, Kéner Gabriella intelligensen energikus feleségként tűri, amíg tűrheti. Többre itt nincs szükség. Jakab Csaba precízen adagolja a feledékenység tréfáit.

Borsos Beáta vígan bohóckodja el a professzor szeretője-ápolónő szabványt, Gömöri Krisztián hatalmas Einstein-paróka alatt professzorkodik, Flórián Antal saját fejével karikíroz egy tudományos minősítőt. Sorbán Csaba szép sorjában gondosan kidolgozza az elkábított, a szenvedő és a normálissá gyógyult kísérleti alanyt. Azt majdnem elfelejtettem, hogy az egész valamikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben játszódik, a szocialista pangás elvtársi évtizedeiben.

Alighanem ez ihlette meg Bodolay Géza rendezőt. A felejtést összekapcsolta a nosztalgiával, az egyéni emlékezetet a történelmivel. Az Illés, a Metro és az Omega számaira szerzett hang- és látványkompozíciót a vékonyka, de a maga keretei között ízlésesen szellemes cselekmény és szöveg köré. Mira János díszletének középpontja egy vörös lépcső, előtte két festett sínpálya vezet át a színen, lehet úttörő- vagy barlangvasút. Néhány bútor jelzi a helyszíneket, amelyeket Borsos Beáta rendre bejelent.

Hátul villanásnyi jelenetek és vetített képek idézik a múltat. A XX. század történelmét. Felejtsük el, vagy próbáljunk meg tanulni belőlük? A történet, a szöveg inkább az előbbire szavaz. A túl jó emlékezetű beteg meggyógyul, sikerül felejtenie. Segít az írás, de még inkább az, hogy amit leír, elég egy lakástűzben, amelyet a szklerotikus öreg okozott. A múlt képei kicsit mást sugallnak. Nem a teljes felejtés és nem is a tűz segít, hanem kevés nosztalgia, sok irónia és humor, no meg az elszabadult játékosság.

Szegedi Nemzeti Színház

Ápolónő és ápoltja: Borsos Beáta és Sorbán Csaba FOTÓ: VERÉB SIMON