Nemzedékváltás szoborparkban
Vereckei Rita díszlet- és jelmeztervező szoborparkba helyezte a Lear király székesfehérvári előadását. A köztéri monstrumok elvont formáiból (tojásdad fejek, virsliszerű karok, lábak) jól felismerhető az egykori tanácsköztársasági emlékmű, de a többiekről is eszünkbe juthat a 4-es és 7-es utat egykor őrző Steinmetz és Osztyapenko kapitány, és természetesen a Dózsa György úti, ledöntött Sztálin, főképpen amikor összeomolva csak térdig marad meg két láb. A férfiak a múlt század katonai egyenruháira emlékeztető öltözete, elsősorban a kerek tányérsapkák idézik azt a kort, Edmund, a cselszövő fattyú meg szinte SS-tisztnek látszik, amikor hadba vonul. A szöveget Tucsni András dramaturg Vörösmarty Mihály és Nádasdy Ádám fordításaiból állította össze, mégpedig azzal az ötlettel, hogy az öregek régiesen, XIX. századi, cizellált költői nyelven beszélnek, a fiatalok viszont mai, egyszerűbb szóhasználattal szólalnak meg.
A darab története mindkét elgondolást indokolhatja. A generációváltás nyilvánvaló a hatalmát utódainak átadó király meséjében, az új nemzedék meg új világot, új rendszert teremt. Lecserélik a világnézetet és a bálványokat. Mégis szerencse, hogy ezek a külsődleges megoldások csak keretet adnak a játékhoz, de nem szabják meg a lényegét. Utalások maradnak. A nézői élményt a látvány inkább csak fekete-fehér vetítések szikár szürkeségével befolyásolja, amelyet remekül ironizálva élénkít a Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar rezesbandája, úgy is, mint a vén király ósdi kísérete. A kétféle nyelvhasználat sem üti meg a fülünket minden replikánál, csak néha tűnik fel a stílusok éles kontrasztja. A színészek azonban nem játszanak rá ezekre a külsőségekre. Nem játsszák el az 1989-es rendszerváltást, Lear, Gloster, Kent nem egykori kommunista vezetők, utódaik nem a koncon marakodó rendszerváltók. Meglehet ugyan, hogy következetesen végiggondolt, minden ízében alaposan átértelmezett rendszerváltási tragédiaként nagyon izgalmas Lear-előadás születhetett volna, mégis az a gyanúm, hogy Bagó Bertalan rendező jól tette, hogy erre nem vállalkozott. Igen bonyolult feladat lett volna jók és rosszak, rendes emberek és kegyetlen, hataloméhes szörnyetegek között reálisan kiosztani a kilencvenes évek elejének politikai szerepeit.
Árnyalásként a rendező beéri annyival, hogy a derék, hűséges Kent Derzsi János előadásában időnként eszelős, hirtelen és oktalan haragú aggastyánként viselkedik, a jámbor Edgar meg Krisztik Csaba játékában mámorosan támolygó alkoholistából nemesül a szenvedések során az erény lovagjává, a fondorlelkű Edmundot viszont, mielőtt megkezdi mesterkedéseit gyanútlan bátyja ellen, közönséges idiótának mutatja Makranczi Zalán. Egyed Attila teniszező-golfozó, felszínes sportemberből fejleszti a korrekt Albany herceget határozott, erős jellemmé. A képmutató, önző lányok a gonoszság bürokratái: Varga Gabriella és Radnay Csilla a racionális önzés akkurátus gesztusaival licitálnak egymásra. Földes Eszter játssza az őszinte Cordeliát és a Nádasdy Ádám fordítása szerint bohócnak öltöztetett, a viharos pusztát fellépő ruhában járó bolondot. Előbbi zárkózott, tartózkodó, utóbbi ironikusan gonoszkodó tréfái közben szánakozva, kitárulkozón érzelmes.
Az előadás igazi oka bizonyára nem a külsőségekben jelzett rendezői gondolat, hanem két nagy színész jelenléte a társulatban. A két párhuzamos sorsú, de különböző rangú és jellemű öreget Cserhalmi György és Gáspár Sándor állítja egymás mellé. Az öregedést eltérő taktikával próbálják túlélni. Gáspár Sándor Glostere kisemberi buzgalommal igyekszik résen lenni, ezért vezethető félre, alattvalói lelkiismerettel szeretne kétfelé szolgálni, ezért bukik el. Cserhalmi Learje hiún, öntelten kihívja a sorsot, lemond hatalmáról, hogy vénségére önmaga lehessen, kedvére élhessen. Magabiztos, uralkodói önhittségében képzeli, hogy tekintélye túlélheti hatalmát. Már ez is az elmezavar előjele, amelyet aztán a csalódás felszínre hoz. Szűkölő hangja, a megváltozott világra riadtan tekingető őrülete világpusztulás. A szoborpark leomlása már csak erről szól.
