Mi az, hogy sikeres? Nyilván sokan sikeresnek tartják Donald Trumpot, de mögötte feltehetően nem egy nő állt, hanem több. Mások, másképp gondolkodva sikeresnek mondják József Attilát, de vajon ki lehetett az a nő, aki mögötte állt? Megpróbálkozhatunk a mondás megfordításával, hátha közelebb jutunk az eredeti értelemhez. Minden nő előtt egy sikeres férfi áll? Nem, ez biztos nem jó. Minden sikeres nő mögött egy férfi?

Nézzük csak. Edith Rinaolo 1912-ben született Philadelphiában, mint neve is mutatja, olasz bevándorlók gyermekeként, ahogy illik, sok gyerek közé, szegénységbe. Az apja fényképezéssel foglalkozott, a gyermek Edittát hamar megtanította a szakmára, hogyan kell előhívni, fixálni, a boldog házasulókat fénybe állítani, hogy évtizedek múlva is lássák, minden házasodó ember mellett egy nő áll. Megtanulta, elfeledte csöndben, hiszen nem kellett tudnia, férjhez ment egy

Harold Sherman nevű hangmérnök és feltalálóhoz, lett öt gyerekük, az is éppen elég feladatot ad egy asszonynak. Mr. Sherman azonban mindenféle betegségeket szedett össze, leginkább diabéteszt és szövődményeit, beteg vesét, lestrapált érrendszert, és betegen nehéz feltalálni, így Edittának munkába kellett állnia, hogy legyen pénz gyógyszerre és kezelésre. Mivel máshoz nem értett, fényképezni kezdett, előbb Californiában, aztán New Yorkban. Fantasztikus szerencsével kibérelt egy műteremlakást a Carnegie Hall fölött, ami egyfelől azt jelentette, hogy mindig voltak nagyszerű kliensei, akik a földszinten zongoráztak, vezényeltek, mélabús áriákat adtak elő, másfelől meg fantasztikus szomszédságot hozott. Andrew Carnegie ugyanis, amikor kitalálta, hogy két toronyházat is épít a nevét viselő hangversenyterem fölé, arra gondolt, hogy legyen ez is a művészeké, lakjanak benne jutányos áron, legyenek boldogok vagy boldogtalanok, attól függően, hogy melyik hozza meg az ihletet, inspirálják egymást. Fénykorában a Carnegie Towers tökéletesen ellátta ezt a feladatot: itt lakott Marlon Brando, amikor a Rakpartont forgatta Elia Kazannal, itt lakott a filmzenéért felelős fiatal karmester, Leonard Bernstein, itt lakott Yul Brynner, átugrott Mary Martin, a Broadway üdvöskéje, akinek a kisfiából lett a világ leggyűlöltebb embere, Jockey Ewing. Editta Sherman pedig szépen lefényképezte őket. Az apjától tanultmódszerrel, drámai beállításokkal, kevés fénnyel. Ehhez adta hozzá, amit csak ő tudott, a modelljei iránti rajongást. Hagyta, hogy mindenki olyan képet alakítson ki magáról, amilyet szeretett, amilyennek látni akarta magát, amit az utókorra akart hagyományozni. Bernstein érzékeny és jóképű, Lugosi Béla ijesztős, Stokowski frizuráját szélcsatornában tervezték, Yul Brynner higgadtan férfias. Andy Warhol talányos, mert míg fényképezték, polaroiddal visszafényképezett, látjuk az alkotót, mint az Arnolfini házaspár görbe tükrében. Mire szegény Mr. Shermant négy év múlva elvitte a váltott lovakon támadó betegség, felesége már híres volt és gazdag. Warhol lefilmezte őt, amint túlkorosan és túlsúlyosan a hattyú halálát táncolja, megint egy Warholféle plauzibilitás: miért is kellene egy halódó állatnak fiatalnak és légiesnek lennie, vagy ha olyan, akkor miért kellene meghalnia. Editta néni viszont fantasztikusan spiccelt és megindítóan halódott.

Ezt tette az életben is. Mikor a hangversenyterem terjeszkedni kezdett, és hová máshová, mit fölfelé, Editta megmakacsolta magát: őt csak a hajánál fogva rángathatják ki a lakásából. 98 éves volt, a nagyszerű intézmény kivárhatta volna azt a kis időt, de nem tette, nem hajánál, nem is parókájánál fogva, de kitették az öregasszonyt, életfogytig tartó bérleménybe. November elsején járt le.

FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.