Azt a múlt vidéki életformát Csepregi Balázs idézi fel egy kerülettel kijjebb és a maga módján. A szobrász – véletlenül sűrűsödött az agrárérdeklődés az ősz végi kiállítási programban – falusi utcasort, pálinkás csendéletet és Sertéstelepet faragott és esztergált az utóbbi két esztendőben. Igen, sertéstelepet, azt a sajátos földszintes építészeti képződményt, amelyet romosan, elhagyottan oly sokszor láthat manapság az autó és a vonat utasa messze a pályától.

Csepregi domborműve színes, a falak hófehérek, a tetők pirosak, a hidroglóbusz fémesen csillog, csak éppen mindez a messzibe vész, és a reliefdimenziót megerősíti az a hántolt farönk, amelyre a domború látkép támaszkodik. Körülbelül ez a most fával dolgozó szobrász szemlélete. Hogy irónia lapul benne, azt a sertéstelep-panoráma léptékénél vaskosabban mutatja szemben egy valóságos méretű igazi lóca, rajta két tömött (gipsz?) zsák, mellette Weöres Pletykázó asszonyok verséből idézett cím, azt pedig, hogy emellett komoly, drámai, egy fenyegetőre esztergált csendélet. Utóbbi háromlábú faragott asztal, tele pálinkásüvegekkel és poharakkal, előtte valóságos kerek fejőszék, és még az asztalszélen hagyott cigaretta is gondosan kidolgozva, a vége hamusan és megpörkölve. A fémprovokációiról ismert Csepregi tudatos és ihletett famegmunkáló. Kossuth utca című, megint csak féldomborműve perspektivikus rövidülésben idézi meg a majdnem-minden-falu főutcáját a kötelező kockaházakkal és gömbakácokkal, és a feszes perspektívában eleve komoly rend és könnyű kedély erősíti egymást. Az igazi kettősséget azonban az fedezi fel, aki észreveszi, hogy a frissre esztergált-csiszolt lombgömbök, meg a lesimított tetőgúlák mind szúette öreg anyagból, idő és kártevők emésztette fából lettek újrahasznosítva. Vagyis: részletek egy korábbi világból, azonosulva és távol tartva, látszat-könnyedén és drámai érzékkel.

Bukta Imre ennek a különös azonosulásnak a mestere négy évtizede. Végtelen eszköztárral számol be a falusiak, az elesettek, a saját mindenkori életéről, de megszoktuk, hogy mindig többet ad festészetben, szobrászatban, performance-ban és fotográfiában pőre helyzetjelentésnél. Idei darabjainak szereplői a közmunkások. Aktuális téma, és a címek – Közmunkaprogram: Paradicsom kaszálás; Közmunkások valamit csinálnak; Vidéki művészek közmunkán – önmagukban is mutatják, mi a Bukta Imre-i tapasztalat minderről. Sajnos – talán a szerényebb, lényegében grafikai eszköztár teszi – a direkt ábrázolások alól, fölül és körül ezúttal hiányzik az a művészien antiművészeti lényeg, amely a legfrissebb beszámolókat átlényegítené. Az a kíméletlenül magával ragadó festői gorombaság, amelyre most a korábbi Polgárőrös önarckép emlékeztet.

(Közlemény: mindkét tárlat páros, de a Bródy Sándor utcában Szász György az egyetlen művével, a Belvárosban a román Teodor Graur a fajsúlykülönbség miatt rendezési rögtönzésnek tekinthető.)

Csepregi Balázs: Kossuth utca, 2011.