Az együttélés művészete
A férfi elképedt a magyar himnusz keserűségén, a balsors emlegetésén. Ő mindig úgy tudta, a magyarok voltak a szerencsés urak, akik alávetették a szerencsétlen szlovákokat. A Szomszédaink című trilógia két részét – Szlovákia, Románia – október 29-én és 31-én már levetítette a Magyar Televízió, a harmadik – Szerbia –ma éjszaka következik.
A közszolgálati televízió úgy látszik, nem tudja eldönteni, mit kezdjen az elvileg főprofiljába tartozó alkotásokkal. Mivel ritkán tűz műsorára ilyesmit, nehéz helyet találni a műsorrácsban, ezért valamikor éjfél előtt tárja a nézők elé: ha észreveszik, jó, ha nem, akkor is lehet hivatkozni rá.
Az előzetes beharangozóban a címet frappánsabban jelölték meg: Szomszédaink, a magyarok. Ebből kiderült volna, hogy a filmek készítőit legalább annyira érdekli a határaink túloldalán élő nemzetek véleménye az együttélésről, mint az ottani magyaroké. Milyen magától értetődő ötlet, mégsem nagyon láttunk még ilyet. Beszélgetni a szomszédos ország lakóival arról, mit gondolnak egymásról, a történelem hozta helyzetről a többség és a kisebbség képviselői. Föltenni nekik azokat a kérdéseket, amelyek a már kapott válaszokból következnek, ezáltal lehetőség szerint szembesíteni a véleményeket, türelmesen meghallgatni a szélsőséges állításokat is, nem tenni igazságot, de nem is nagyon hagyni a mellébeszélést.
Nem várható tudományos értékű elemzés a háromszor nem egészen egy órától. Eleinte mégis zavarnak felületes megállapítások, de aztán felülkerekedik a film friss szemlélete, a zord és mosolygós arcok szavaknál többet mondó látványa, a nemzetvallások igéit hirdető válaszadókon kívül a többiek tétova érdeklődése, a saját álláspontjukra való rácsodálkozás, a szemünk előtt kibontakozó véleményváltozás.
A film szakít a gyakorlattal, hogy a határon túli nemzettársainkat csak a magyarság tüzének őrzőjeként láttatja. Inkább azzal foglalkozik, hogyan alkalmazkodnak a szülőföldjükön létező állam mindennapjaihoz munkában, politikában, gyereknevelésben. Leginkább azzal hat a nézőre, hogy néhány szakértőn kívül elsősorban fiatalokat, egy új generációt kérdez. Készítői is fiatal „érintettek”: a rendező, Zámborszki Ákos a vajdasági Zentáról származik (Utolsó előadás című dokumentumfilmje szerepelt a 2010-es filmszemlén), a kérdező, Galán Angéla pedig Pozsonyban nőtt föl (az MTV-n futó Angi jelenti című sorozatból lehet ismerős, meg a 2011-es Szlovákmagyarok című filmjéből, amely a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapott). Nem várhatom tőlük, hogy az én kérdéseimet tegyék föl, sokkal inkább, hogy saját tapasztalataik alapján kérdezősködjenek, és megnyíljanak nekik a kortársaik, akik talán majd másként állnak a problémákhoz, és közelebb jutnak valamiféle megoldáshoz, még ha ebből a filmből nem derül is ki – nem derülhet ki –, merre lehetne keresni ezt a megoldást.
–Együtt élni nagyon nehéz –mondja majd ma éjjel a szabadkai szerb BoskoKrtic, sok igyekezetet kíván attól, aki közösségben él. Nagy művészet ez...
A szerb fővárosban természetes, hogy be lehet térni a Caffe Klemanso nevű helyre. Az ifjú belgrádi dramaturgnő csodálkozik magyar ismerőse értetlenkedésén. Aztán rájön, hogy az úgy viszonyul a trianoni békeszerződésben számára negatív szerepet játszó Georges Clemenceau-ra emlékeztető helyhez, „mintha Budapesten Bill Clintonról neveznének el kávéházat”. Mert ő meg a volt amerikai elnököt hibáztatja a „mindörökké Szerbiához tartozó” Koszovó elvesztéséért, ami nagyon fáj neki, bár soha életében nem járt arra.
Szerintem a legjobb rész, a szlovákiai, lement már. Különösen fontos volt benne, hogy bemutatta, hogyan tekinthetik hazájuknak a történelmi Magyarországot az ottaniak. Úgy, hogy megkülönböztetik Uhorskót (azaz Hungáriát, amelybe 1919-ig beleérthető Slovensko is) és Madarskót, azaz a mai Magyarországot.
Talán a készítők helyismeretének hiánya miatt volt kevésbé érdekes a romániai film, de így is kiderült belőle, hogy a Mátyás királyt saját nemzetéhez tartozónak tekintő román nacionalista és székelyföldi ellenpontja más-más pozícióból nézve a helyzetet, tulajdonképpen tökéletesen egyetért, éppen ezért kívánja pokolra egymást. A ma esti, szerbiai filmben is lesz egy-két meglepetés. Érdemes például megfigyelni, ahogy a belgrádi futballrangadóra készülő drukkerek beszélnek a körülöttük élő népekről, és a legvégén mintha azt a következtetést vonnák le, hogy a horvátokhoz, bosnyákokhoz, macedónokhoz és koszovói albánokhoz képest a magyarok igazából a legjobb barátaik.
És talán az a legizgalmasabb, amikor a vajdasági falu lakói ecsetelik, hogy a régóta együtt lakók közt semmilyen feszültség nincs, a délszláv háború üldözöttjeiként beköltözők viszont az idegennek tekintett magyarokon töltik ki keserűségüket, a nem ritka magyarverés is az ő bűnük lehet.
