Akkor ez a mű még nagyobbat kelthet, ha a feltűnést nem ott keressük, hogy egy tehetségkutató zsűritagja minduntalan zokogásba kezd, meg hogy egy jó torkú (vagy inkább „mélytorkú”) bajnokjelöltnek erkölcsi pettyecskék akadnak a múltjában. Az irodalmi életben járunk, nem a bulvármezőnyben. Itt már az is feltűnést hozhat, hogy egy ifjú író (és nem írónő, mert a feministák megrónának eme szóhasználatért) a gyermeklányok elleni szexuális erőszakot választja témájául.

Látom már, hogy néhány olvasó most leteszi az újságot, és a Czapáry-kötet beszerezhetősége után kezd kutatni a neten. Talán lusta könyvesboltba menni, vagy szégyelli személyesen keresni azt a „babás regényt”. Persze, aki így olvassa ennek a harmincas éveinek vége felé járó, egykori magyar szakos hölgynek a munkáját, keserűen csalódik benne. Ilyen ocsmányságokról, ennyire diszkréten kevesen tudnak írni – a magyar irodalomban szinte senki sem. (Hirtelen csak Csalog Zsolt Krisztina című szado-mazo, méltatlanul elfeledett posztumusz regénye villan fel emlékeimben.) Czapáry remek stiliszta.

Megüt egy hangot, és mint az abszolút hallású muzsikus, végig kitartja, amíg játszik a témáján, szövegén és az érzékenyebb olvasók idegein. Ez a hang egy leánygyermeké. Mintha egy játék lakattal lezárható bakfisnapló lapjai elevenednének meg előttünk. A könyvtest is ilyen hatást kelt bennünk: kellemesen tenyérbe simuló, zsebben is elférő, érdes papirosra nyomtatott rémség. Golding híres, idővel kötelező olvasmánnyá lett regénye, A Legyek Ura kismiska ehhez képest. Abban a méltán elhíresült angol regényben csak a gyerekek, a kiskamaszok gonoszkodnak egymással.

A Megszámolt babák lidérces főalakjai, egy apuka, no meg az édes-kedves, a lányát állandóan ütlegelő anyuka. S az a borzalmas – és egyúttal Czapáry trükkje –, hogy az elbeszélés során ez a szülőpár egyáltalán nem érződik rettenetesnek. Hiába a permanens nemi erőszak, visszaélés kiskorú személy védtelenségével (a jogi végzettségű olvasók kereshetnek és találhatnak ennél szabatosabb kategóriákat), az egésznek van egy – nincs jobb szó – rózsaszín bája. Élvezzük az irodalmat, Czapáry elbeszélő tehetségét – gyűlöljük az életet, amely efféle eseményeket enged megtörténni.

Ebben a könyvben mintha folyton állna az idő, jobban mondva, mintha mindig több idő volna egyszerre. Ahogy van permanens forradalom, legalábbis egyes politológusok szerint, akként létezik a permanens erőszak. Ez a kislány, a főszereplő, a neve nem is fontos, az író nem is akarja, hogy megjegyezzük, állandóan a babáit számolja. A babák ugyanis a gyereklány számára elevenek, jól megjegyezhető nevük van, és a rém-szülők is elfogadják ezt a fikciót, mert észreveszik, hogy használt és gyűlölt gyermekük abban éli meg a szabadságát. Irtják is rendesen a babákat, akik, igenis akik, és nem amelyek, lassan elfogynak.

Közben nem is történik semmi. A tisztesnek tetsző panelcsalád (értsd: panelben lakó család) gyermekei előbb oviba aztán suliba járnak, nyáron nyaralni mennek, nagyszülőket látogatnak, s néha a fővárosba is eljutnak, merthogy valahol Délnyugat-Magyarországon élnek. A közhelyekben gondolkodó olvasó legszívesebben Északkelet-Magyarországra helyezné a sztorit, mert ott talán jellemzőbb lehet, hogy ilyesmi zajlik a tízemeletesre tervezett lakótelepi odvakban. De ennek a könyvnek egyik erénye, hogy nem szociográfiai terepen mozog. Czapáry szörnyei bárhol megteremhetnek, és élnek is biztosan valahol. Mi meg azon tűnődhetünk: jobb-e, ha nem tudjuk, mi zajlik a fal mögött, a bezárt ajtókon túl, a kedves szomszéd intimszférájában.

Minden valamirevaló regénynek – még a világirodalom remekeinek is – van egy-egy valószínűtlenségi pontja. A Megszámolt babák esetében ez a mozzanat a folyamatos erőszaknak kitett kislány nővérének titokzatos halála. Nem is halálának a módja, ismerve a családi miliőt, azt nem nehéz elképzelni, hanem az, hogy miként maradhatott rejtve a világ előtt, mire használta őt az édes jó apukája, majdnem az édes jó anyukája szeme előtt. Ilyen világban ez is megtörténhet – üzeni az író ezzel a fogással.

Scolar, 250 oldal, 2750 forint