Oázis e sivár szellemi sivatagban.

De mi a titka egy vérprofi műsornak, miért érezzük kerek egésznek, miért nem találunk benne hibát?

Talán, mert egy mestermunkánál a legutolsó szög is a helyén van, ettől nem rogyik meg az egész mű, mindenki tudja, mi a dolga, a munkás nem másnaposan farigcsálja az asztallábakat, s tölgyfa helyett sem pozdorjából rakosgatják össze az elemeket.

Veretes asztal mögött ül a műsorvezető is vendégeivel, hol eggyel, hol többel, de mindig velük egy magasságban, egy szinten. Ebben mindjárt különbözik néhány más „talkshow-tól”, Fábryétól például, aki külön asztal mögé zárja magát, mintha feljebb is ülne kissé, ettől rögvest kialakul egyfajta hierarchia, alá-fölérendeltségi viszony. Az ő interjúalanyai rendszerint kapnak egy-egy hívószót, amitől „spontán” eszükbe jut egy jópofa történet, ha netán nem emlékeznének az előre megbeszélt panelekre. S hogy semmiképp se felejtsük el, mit látunk, a műsorvezető dizájnos neve is folyton belelóg a képbe.

Itt ilyen eszközökkel nem élnek.

Sőt. Mintha direkt volna visszafogott a díszlet, olyannyira, hogy maga a háttér is koromfekete. Nincsenek zavaró feliratok, képek, csak a két embert látjuk, jól megvilágított arcokat, rájuk figyelünk, arra, amit mondanak. Ez briliáns húzás egy olyan világban, ahol minden mozog és lüktet, evés közben telefonálunk, mozi alatt üzeneteket küldünk, városnézés helyett képeket gyártunk, s még teniszezés közben is kapcsolatokat építünk.

Nem arra figyelünk, amit éppen csinálunk.

Friderikusz műsora nem harsog. Koncentrált. Ő maga is letisztult, lecsendesedett kissé az elmúlt időkben. Már-már sallangmentes. Amit nem vesztett el, az a kíváncsiság, s az a mód, ahogyan teljes figyelemmel oda tud fordulni a vele beszélgető emberre. Azok pedig megbíznak benne. Tudják, hogy nem zavarba hozni akar, nem kínos szituációkat teremt, amiből aztán majd ő kerül ki győztesen, s nem az imázsát fényezi bennfentes, intimpistáskodó kérdésekkel. Nem magáról beszél, a másik érdekli. Azt pedig jó érzékkel találja meg, ki érdekli épp a nézőt. Mi az „ügy”, amelyet közelebb kell hozni? Mi a fontos, mi a lényegtelen? A német választások elemzésére például Zentai Péter külpolitikai újságírót hívja, akinél szellemesebben és érthetőbben kevesen tudnák elmagyarázni az ottani eseményeket (fájón hiányzik a hangja a rádióból ma is). A Balla Irma-pert Magyar György ügyvéd elemzi, akit szenvedélyessége csak hitelesebbé tesz. Azon pedig, hogy van-e, volt-e élet a Marson, egy szuper agyú elméleti fizikus, Lukács Béla töpreng, kinek kedvéért kivárjuk a lassan formálódó, megfontolt mondatokat is. Halkan, higgadtan beszél Eszenyi Enikő, pedig tán volna oka „kiabálni”. S akkor sincs kapkodás, amikor Szász János, Molnár Piroska és A nagy füzet című film két gyerek főszereplője, Gyémánt László és Gyémánt András ül egyszerre a stúdióban. Nem vágnak egymás szavába, figyelnek a másikra. Nem kell rohanni. Van idő.

Remélem, Friderikusznak dolgozik.

Friderikusz Sándor