Csak a javunkat akarják
A tervezetet már tárgyalta az L. Simon László vezette parlamenti kulturális és sajtóbizottság is. Itt Karácsony Gergely LMP-s bizottsági tag főleg azt az elemet kifogásolta, hogy a miniszter akár magánszemélyt is kijelölhet majd az állami tulajdonú kulturális javak őrzőjéül, mondván, az értékek a múzeumokból miniszteri parancsszóra jelentős lobbierővel rendelkező magánszemélyek rezidenciáira kerülhetnek. L. Simon László elutasította ezt a feltételezést, szerinte itt olyanokra kell gondolni, mint például a fehérvárcsurgói Károlyi György, aki évek óta sikeresen fáradozik azon, hogy rendbe tegye ősei kastélyát, melyet csak kezelésre kapott vissza a magyar államtól.
A helyzet azonban az, hogy ezek a személyek eddig is megkaphatták a múzeumok raktáraiból az ott tárolt műkincseket, ha történetileg, szakmailag indokolt volt. Éppen a fehérvárcsurgói kastély kápolnájába került vissza például a háború után onnan elvitt oltárkép a Szépművészeti Múzeumból. Miért kell tehát most extra jogokat adni ilyen kérdésekben a miniszternek? Ez a kérdés az, amely mind a vitában, mind a bizottsági elnök blogbejegyzéseiben megválaszolatlan maradt. Mi az oka és célja a miniszterre ruházandó túlhatalomnak, amellyel szemben a múzeumok vezetése és a szakma eszköztelen?
A vitában L. Simon László azt a problémát igyekszik előtérbe tolni, hogy vajon jó-e, ha a műtárgyak évtizedekig vesztegelnek múzeumi raktárakban, amikor máshol közönség elé kerülhetnének. Ebben természetesen lehet igaza. Érdemes lenne megmozgatni a raktári állományokat, intenzívebbé tenni a kölcsönzési rendszert, de ez még mindig nem magyarázat a miniszteri extra jogokra, amelyeknek birtokában nagybecsű gyűjteményeket zilálhatnak szét.
És a törvénymódosítás olyan pontjaira sem, amelyek a szakmaiság követelményeit gyengítik. Sokat megmagyaráz az előterjesztés indítékaiból, hogy a módosítás ötlete a nyári fertődi kormányülésen merült fel, amelyen az Esterházy-kastély kormánybiztosa, Zumbok Ferenc felpanaszolta, hogy szeretne eredeti tárgyakat viszontlátni a felújított palota tereiben, de nehezen vergődik zöld ágra azokkal a múzeumokkal, amelyek az egykor itt volt tárgyakat őrzik. Mire a miniszterelnök állítólag megkérdezte Balog Zoltánt, az illetékes minisztert, hogy kié is ezek a kulturális javak: az államé vagy a múzeumigazgatóké? Balog miniszter nem tudott mást mondani: természetesen az államé. És ezzel a dolog el is dőlt. A törvénygyártó gépezet beindult, a törvénymódosítás megszületik, szakmai egyeztetés nélkül.
A Zumbok Ferenc által említett protestáló múzeumok egyike állítólag az Esterházy-kincseket őrző Iparművészeti Múzeum volt. Takács Imre főigazgató szerint azonban Zumbok Ferenc a múzeummal nem tárgyalt, ezért vélelmezhető, hogy kritikus megjegyzése nem az Iparművészeti Múzeum szakembereire vonatkozik. Maga a kormánybiztos erre másként emlékszik, de nem nevezte meg lapunknak, hogy mely múzeumokra gondolt, azt viszont elmondta, valóban van olyan terve, hogy a kastély egyik szárnyát eredeti Esterházy-tárgyakkal rendezteti be, és itt elsősorban az Esterházy-kincsekre gondol.
A helyzet viszont az, hogy Takács Imre is tervez az Esterházy-kincsekkel: az Iparművészeti Múzeum felújítása után az Esterházy-kincstárat mint az egyik legértékesebb magyar központi műkincsegyüttest nemzetközi összefüggésben és presztízzsel az új, nagy állandó kiállításon tervezi bemutatni. Hozzáteszi: a náluk fellelhető dokumentumok és publikációk tanúsága szerint a szóban forgó kincstárból egyetlen darabot sem őriztek a fertődi kastélyban. 1919-ig a teljes kincstárat a fraknói vár pincéjében tárolták, 1919 áprilisában ott csomagolták be, és közvetlenül az Iparművészeti Múzeumba szállították.
Információink szerint a törvénymódosítás ösztönzője nemcsak Eszterháza, hanem egyebek mellett a Semjén Zsolt által pártfogolt hatvani vadászati múzeum is lehetett, annak ugyanis egyelőre nincsen gyűjteménye, és valahonnan ki kell stafírozni, ami miniszteri szóval könnyebbnek tűnik, mint hosszú egyeztetésekkel.
Azt, hogy meddig fog terjedni a miniszter hatásköre, például hogy csupán a raktári állományokat érintheti-e a rendelkezés, vagy hogy a befogadónak mit kell teljesítenie, azt a törvény végrehajtási utasításában fogják részletezni, tudtuk meg L. Simon Lászlótól. Ennek a kidolgozásánál kerül majd sor szakmai egyeztetésre is, ígérte a kulturális bizottság előtt.
A módosítás tervezete viszont mind a múzeumi szakmában, mind a sajtóban, mind a szakpolitikában máris tiltakozó hangokat, felháborodást váltott ki. Tiltakozott például a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete. Szerintük a törvénymódosítás megfogalmazói „hamis érvek álcája mögé bújva azt sugallják, hogy a muzeológusok indokolatlanul megfosztották a közt saját kincseinek élvezetétől. Tovább súlyosbítja a helyzetet a törvényjavaslat azon része, amely eltörli a hatályos törvény szakmai képesítésre vonatkozó előírásait, nem köti szakmai végzettséghez se a szakalkalmazottak, se az intézményvezetők kinevezését.”
Európai jogharmonizáció miatt kiesett ugyanis a törvényből a 95. paragrafus, amely előírta: „Az állami és önkormányzati fenntartású muzeális intézményekben, nyilvános könyvtárakban, közlevéltárakban és közművelődési intézményekben magasabb vezető beosztás ellátásával csak szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkező munkavállaló bízható meg.”
Ez már nemcsak múzeumi probléma, hanem közművelődési gond is, mondja Földiák András, a KKDSZ elnöke, jogilag ugyanis ez azt jelenti, hogy valaki akár szakmunkás-bizonyítvánnyal is lehet intézményvezető, csak két éven belül el kell végeznie egy százhúsz órás vezetőképzőt. Az igazsághoz persze hozzátartozik: az igazgatói kinevezések szakmai feltételeit a kiesett törvényszakasz helyett miniszteri rendelet fogja szabályozni, de attól tartanak, hogy ennek megformálásban sem fogják figyelembe venni a szakma véleményét.
