Ez a festészet – amióta igazi Hencze-piktúra lett – így vagy úgy, de mindig konstruktív volt. Mindig csak így vagy úgy, sohasem jelző nélkül, kivált nem hagyományosan, mert a festő már a kezdeteknél, úgy jó 40-45 éve is sajátosan bánt a klasszikus örökséggel. Lágyította a szigorúan sávos ritmust, térhatásgyanús sejtéseket vitt a síkkompozícióba, aztán, ahogy telt az idő, mind nagyobb merészséggel tért el a normától, amelyet egyébként soha nem követett kötelezően. Emlékszünk csőszerű, egyszerre sík- és plasztikus hatású kvázihengereire, de ezek sokkoló rombolására is, emlékszünk – a Falk Miksa utcában is emlékeznünk kell – a geometriából hirtelen kitörő kalligrafált, hatalmas gesztusaira. Arra, hogy viszonya a hagyományhoz régóta kettős: konok utódként egyfelől szabdalja, újraalkotja a geometrikus örökséget, másfelől mindig őrzi a már-már higiénikus, éteri eleganciát.

Ami a mostani bemutatót illeti, éppen a volt virágok mára üres állványa mellett, a bejárattal szemben látható az a tavaly készült Triptichon, amelynek a szúrós-hegyes foltjai, vörös és fekete kibomlásai a hasonlításra feljogosítottak. Nonfiguratív kompozíció, mondhatni, szabad foltcsapongás, de vele szemben sorra láthatók az idáig vezető út, az előzmények fokozatai. Hencze már három évtizede is komponált függőleges tengelyeken körbefutó szeszélyes spirálokat és színes, szeszélyes spirálokat, amelyeket függőleges, szigorú tengelyek hasítottak ketté. A különbség mára annyi, hogy a függőlegesek testetlenek, fluoreszkálók lettek (több képcímben ott található a fény szó), s ettől mintegy felbátorodva a körülöttük lévő formák szabadosabbak.

A Fénytörés című hosszú, karcsú vásznak még valamelyest őrzik a szimmetria emlékét, igaz, a tengely mintha belecsapott volna a festékbe, a vörös-fekete foltok kétfelé fröccsentek a mindig hófehér vásznon. És még csak nem is tükörszimmetrikusak. Ha a tengelytől balra a szétterülő vörös szabálytalan oválisban, de lefelé hajló hurokban végződik, ugyanaz az ovális jobb oldalon felfelé emelkedni látszik. Ugyanez a látszatszabályosság a Kék, vörös, feketén, amelyen a nevezett színek legragyogóbb árnyalatai terülnek szét diadalmas foltokká, természetesen csak látszólag szimmetrikus-azonos foltokká, és innen már csupán egyetlen lépés a szabad, szabálytalan, diadalmas színmezőkkel kitöltött képfelület.

Indázó vörösek, fröccsenő kalligráfiák, monumentális fekete pacák, ecsetírást utánzó futamok olykor már a fehér helyett kihívó sárga vagy kék alapon. Szóval foltfestés, tasizmus, akciófestészet, gondolnánk a huszadik század festészettörténetének ismeretében. Csakhogy valami mindig eltér, különbözik az ötvenes évek gondtalan foltszabadságától, a gesztus festette vásznaktól is. Valami sajátos távolságtartás. Ez egyfelől a még mindig, rendületlenül megőrzött fehér, makulátlan háttér, másfelől a költőien fegyelmezetlen foltok fel-feltűnő rendje. Nem tudható továbbá – erre most nincsen magyarázat –, hogy Hencze a megszokott módszerével, a sablonnal-hengerrel festés technikájával dolgozik-e ma is, de formáin, a legesetlegesebbeken is látszik, hogy nem ecsettel készültek.

A legalkalmibb formák is magukon viselik a tervezettség és a precíz kivitelezés nyomait, és izgalmas feszültséget teremtenek fröccsentettnek, elszabadultnak ható végső megjelenésükkel. Mondhatni, Hencze a legdeviánsabb gesztusait is eleganciával teszi, és a köznapokból tudható, hogy a hanyag eleganciában is a hanyagság az igazi, a felülmúlhatatlanul választékos.

Mellőzve a magatartástani okfejtéseket: Hencze úgy tér el, vesz látszólag semmibe örökölt konstruktivista szabályokat, hogy festészete mindig őrzi a színek, a tisztaság, a dekoratívnál mélyebb látványosság értékeit. Napjainkban ezt időnként posztmodernnek, máskor posztavantgárdnak nevezik, de a lényege markáns művészet esetén az egyéniség és a kreativitás.

A bemutatón látható a mostani szabad foltcsapongás és az odavezető út is