Popfesztivál 40: A hiányzó nem hiányzik
Ringasd meg magad – dalolta apró gyermekem a Balaton partján, valószínűleg 1974 nyarán, tehát bő egy évvel a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról vígszínházi bemutatója után. Természetesen nem a színházból, hanem a rádióból ismerte, talán a televízióból is. Hogy a szövegen miért változtatott, az ő titka. De nem lehetett lebeszélni a saját verziójáról. A Popfesztivál egyik legsikeresebb slágerét akkor Balázs Péter énekelte.
Most Popfesztivál 40 címmel újítja fel egykori hatalmas sikerét a Vígszínház – vagy inkább emlékezik meg róla. Mert ami ezúttal a színpadon történik, inkább nosztalgiashow. Eszenyi Enikő rendezésében egyrészt vázlatosan eljátsszák a Víg mai fiataljai az 1973-ban bemutatott musicalt, amelyet Déry Tibor kisregényéből Pós Sándor írt színpadra, s Adamis Anna szövegére Presser Gábor szerzett hozzá zenét. Ebbe belejátszanak az eredeti bemutató főszereplői, Tahi Tóth László és Almási Éva, továbbá számos felvételt láthatunk a produkció sikertörténetéből, ezek főképp vendégjátékokon készültek.
A vetítésnek egyébként is nagy szerepe van: a jelenetek nagy részét jobboldalt kis trükkös díszletekben játsszák, s egy kamera középre, hatalmas kivetítőre közvetíti. Igazi értelmüket filmként mutatják meg. Mindebből az áll össze, hogy az emlékezés, a megidézés gesztusa fontosabb annál, mint amire emlékeznek, amit megidéznek.
Nem csoda. A hetvenes évek elején ugyanis csoda volt a Popfesztivál. Már azzal is, hogy az akkori fiatalokat leginkább megérintő témát, egy amerikai popfesztivál szörnyű csodáját az akkor talán legöregebb nagy író, Déry Tibor írta meg. De a műfaj, a musical is újdonságnak számított. Még nem árasztották el a piacot az igénytelen tucattermékek, a történet még lehetett sejtelmesen bonyolult, és a század legfontosabb, legsúlyosabb bajait rejthette. A siker legfontosabb tényezője persze az volt, hogy egy csomó új sláger született.
A mostani újrajátszás nem ad hozzá semmit a régihez, a mai fiatalok jól kiképzett, de kívülálló szakemberekként idézik a szituációkat, a dalokat, mintsem ihletett művészekként. Kivétel az érzékenyen játszó Bata Éva. De igazi drámai erővel csak Almási Éva, az első, a negyven évvel ezelőtti Eszter van jelen a színpadon.
Eszenyi Enikő, az előadás rendezője talán jól is tette, hogy nem keresett az egykori sikerdarabban mást, mint ami magától adódik: a közös emlékezés örömét. S ezt maradéktalanul meg is szerezte mind a nézőknek, mind a társulatnak.
A Magyar Dal Napján tartott bemutató végén a színpadra özönlött szinte mindenki, aki valaha játszott az előadásban, és még módjában állt megjelenni. A fontosabb szereplők közül csak Balázs Péter hiányzott, bár természetesen meghívták. Állítólag elfoglaltságára hivatkozva kimentette magát.
Amúgy érthetően: ő most nem a színpadra, hanem az igazgatói székbe szeretne visszatérni egykori színházában, ahonnan távozva egy időben gagyi bohóságokat gyártott a TV2 számára olyan színvonalon, hogy csak éjfél után merték műsorra tűzni. Majd Szolnokon a „csak a siker számít” és hasonló mélyenszántó elvek jegyében létrehozta az utóbbi fél évszázad legigénytelenebb vidéki magyar színházát. Ezek után talán nem is hiányzik a Vígszínházból.