Különböző örökösök
Kezdi mindjárt a bejáratnál három kisméretű munkával, amelyek látszat szerint papírból készült lapok az üveg alatt, és amelyeket csak némi kamaramanipuláció akadályoz meg abban, hogy klasszikusan konstruktivisták legyenek. A formátum aszkétikus téglalap, a kolorit alig árnyal-változtat a papír eredeti színén, de az egyiknek a sarkain olyan barnás-kékes apró beavatkozás látható, amely mintha az égés, a megpörkölődés nyoma volna. Esemény történt.
Ez az esemény még titokzatosabb, tehát még feltűnőbb azon a példányon, amelyen pirosas, szinte térhatású foltocskák ékítik a csücsköket, azaz, mintegy üvegfejű gombostűk, míg a harmadikon plasztikus kúpocskák, vagy annak látszó valamik növelik a rejtélyt. Nem volt Erdélyi mindig ilyen tartózkodó. Debreceni, pesti csoportos kiállításokon nemcsak azzal tűnt ki a monokróm piktúrát művelő szakmatársai közül, hogy ő is élénk, harsány, de legalábbis hatásos színekkel töltötte ki a vásznait, hanem ennek a vászonnak a sajátos kezelésével is.
A monokróm piktúra (radikális festészet – ahogy tetszik) megelégszik azzal, hogy egyetlen színnel tölti ki a táblát; szabályos táblát, szabályos élekkel, ezzel is emlékezve őseire, a konstruktivistákra. Erdélyi ezzel ellentétben már évekkel ezelőtt kikezdte ezt a puritanizmust. Vagy azzal, hogy képszélein brutálisan szálaira bontotta a vásznat, vagy azzal, hogy hirtelen vaskos, durva festékréteggel keretezte a fegyelmezett monotóniát, vagy mindkettővel.
Azaz, a monotóniát elrontotta. Ha az a legminimálisabb festői hatással filozófiákat, magatartásokat, festészetkritikát kívánt demonstrálni, Erdélyi szegélyei és egyáltalán nem kemény élei váratlan gondolatokat és érzéseket vittek a vállalkozásba. Elég mostani, mint említettem, szelídebb kollekciójában megnézni azt a pasztellszínű vásznat, amelynek szegélyét szabályos öltések, vagy azok festett mustrája keretezi. Az üveg alá került műveken a részletek nem vizsgálhatók, a hatás mégis, mindenképpen a varrással, a szabályos öltéssel, az ezekhez tapadó képzetekkel modulálódik.
Egy másik, töretlenül cím nélkül hagyott művön az öltésritmus laza zsinórfonattá válik és tarka, egy harmadikon durva kirojtolódás, vagy annak már-már plasztikusan felrakott festékváltozata a keret – csupa olyan gesztus, amelyet a konstruktivisták soha nem engedtek volna meg maguknak. Merthogy – egyezzünk meg ebben – minden a konstruktivistákkal kezdődött. Elég Malevics fehér és fekete négyzeteire, a klasszikusok geometrikus aszketizmusára és monokróm fegyelmére, a Bauhaus vívmányait személyében örökítő Albers egyszín kvadrátjaira emlékeztetni ahhoz, hogy a leszármazottság ne legyen kétséges.
A hozzá fűzött elméletek, az ideológiák az elmúlt száz évben sokszor változtak, sokszor megújultak, de az egyszínű négyszög a különböző örökösök kezén nem sokat változott. Ha változott – mint a negyvenhárom éves Erdélyi életművében – máris más lett tartalmában és hatásában. E mostani leszármazást tekinthetjük a sokértelmű posztmodern egyéni változatának; mindenesetre idézi az elődöket, és feszültségeivel értelmezi őket, meg a saját világát.
A szobrász-kiállító Botos Péter értelmezése a tökéletes anyagban és a példákhoz felzárkózó igényességben valósul meg. Üvegplasztikái minden jelző nélkül konstruktivisták, a szónak abban az értelmében, ahogyan a nagy elődök alkottak különféle elméletek alapján Moszkvától Dessauig. Nagy különbség azonban, hogy a húszas-harmincas évek korlátozott technikai adottságaihoz képest az üveggel tökéletesen bánó, gyönyörű anyagokkal dolgozó Botos milyen konstrukciókat mutat be.
Talán egyetlen darabjában találunk buborékot, és nem kell felétlenül a hadikommunizmus ínségében barkácsoló szovjet mestereket, a Pevsner testvérek kezdeti plasztikelemeit felidéznünk, hogy örüljünk tiszta, ízléssel és rafinériával kombinált geometriájának. Kristályos, füstszínű és matt felületeket, nagyító konvexeket és kicsinyítő konkávokat épít csupaderű, csupahigiénia műveibe, amelyek csak ritkán kanyarodnak az egyszerűen dísztárgy irányába.
Újlipótvárosi Klub-Galéria
