Az ingyenparkolás egyébként nemcsak szimpatikus gesztus, de egyben lenyűgöző látvánnyal is szolgál: szavakkal szinte leírhatatlan az a kontraszt, ahogy a polgári színű és típusú gépjárművekből sorban kiszállnak a fémes gitárhangzás fekete, úgymond metálosan fekete egyenruhába öltözött rajongói. A Balatonszemesen a hétvégén első alkalommal megrendezett Rock-Beach fesztivál ugyanis a rock, azon belül is a keményebb vonal rajongóinak kiszolgálását tűzte célul maga elé. Az ötlet márpedig pazar. Különösen, hogy tavaly például a Sziget Fesztiválon anyagi okok miatt (értsd: a Prince fellépése okozta gigantikus veszteség) bedarálták a metálnagyszínpadot (csak egyetlen napon voltak ilyen koncertek, akkor is vitatható fontosságú előadókkal), idén pedig még csak szó sem esik a műfajról a programban.

A sztárbanda egyenesen a színpadról posztolt a Facebookra FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN

Magyarország mint fesztiválország piacát ugyanakkor már olyannyira a túlkínálat jellemzi, hogy lassan minden nyári napra jut egy-egy rendezvény: így nem csoda, hogy ezt a falanxot kifejezetten műfajspecifikus programmal lehet áttörni. A RockBeach szervezői azonban megtalálták a „rést a pajzson”, azaz jó időben röppentek rá egy hiányra. A balatonszemesi rendezvényben ráadásul minden megvan, ami hosszú távon is működőképessé teheti. Most még persze igencsak látványosan megmutatkoznak bizonyos gyermekbetegségek: óriási területen, de viszonylag kevés helyszínen zajlott a fesztivál.

Aminek természetesen megvoltak az előnyei is, nem kellett például kerülgetni a különböző márkák pultjait és változatos formájú, impozánsnak szánt építményeit, csak a főszponzor pécsi sörmárka nyomatta magát diszkréten. Ha úgy tetszik, ez a fesztivál pont attól volt jó, hogy még nem lepték el a manapság divatos gasztro- és italkultúra bodegái, a világmárkák marketingcsodái, így aztán ez a riport sem tud arról szólni, hogy hányan és hogyan, milyen ütemre hódoltak a brandkultusznak, amelyet manapság „igazi” fesztiválérzésnek hívunk – jelentsen ez egyébként bármit is.

Akik idejöttek, azok célirányosan a meghirdetett fellépők koncertjeire érkeztek, nem bukkantak fel a színpadok közt zarándokoló, dülöngélő fiatalok vagy a koncerteket rezignált passzivitással szemlélő érdeklődők, netán véletlenül odatévedt és a helyüket kereső, illetve sehogy sem alkalmazkodó polgárok. Rockszerető emberek voltak, akik koncertekre érkeztek. Alapfesztivál alapszolgáltatásokkal. Ha például a VOLT-ról azt szokás mondani, hogy olyan, mint a Sziget volt régen, akkor a RockBeach olyan, mint a Sziget az abszolút kezdetekkor. Amikor még nem Európa egyik legnagyobb multikulti rendezvénye volt, hanem a magyar zenerajongóknak igyekezett hiánypótló bulit jelenteni.

A RockBeach ebből a szempontból egyébként kétarcú rendezvénynek ígérkezik. Egyrészt lehetőséget biztosít magyar bandáknak a megmutatkozásra, de a külföldi sztárok még a kevésbé eltökélt „metálfejeket” is bevonzzák. Például péntek este az egyik legprofibb metálformáció, a Depresszió még egészen tábortüzes bulival kezdett, látszott, hogy elsősorban a saját rajongótáborukat mozgatják meg. A tizenhárom éve alakult csapat, mely a speed-, a trash-, a rapmetal egyvelegét házasítja össze a postgrungedzsal (egy csipetnyi Tankcsapdával megfejelve), lassan fölfejlődő formáció, nem a slágergyártás és a poposodás felé tolódtak el, hanem a lassú underground építkezés a céljuk: igazán különleges hangulatot varázsoltak a nagyszínpad környékére.

A házibuliból lassan happening lett, Halász Feri frontember bevetette a tőlük már ismert trükköket: a fesztiválterrorizmust (melynek keretében két csoportra bontja a közönséget, majd végül összepogóztatja a népet), illetve a csoportos guggolásból való felugrálást. Jópofa dolgok ezek, tényleg. Az igazi bulit – és persze a jelentősebb látogatószámot – azonban péntek este a brit Paradise Lost hozta el Balatonszemesre. A gothic metal és a doom metal műfajának meghatározó zenekara 1990-ben megjelent első, Lost Paradise című lemeze óta ugyan változatos stílusú és hangzású albumokat készített, sőt megtett egy egészen nagy kört a lágyulás felé és vissza, ám egy dolog mégis állandó maradt: muzsikájából mérhetetlen melankólia árad.

„A boldogtalan vagyok” nemcsak egy sokat hallott kifejezés a Paradise Lost frontembere, Nick Holmes és a gitáros, Greg Mackintosh szájából, hanem egyben frappáns jellemzése is a banda művészeti törekvéseinek. Egyfajta ars poetica, amely átszövi a zenéjüket, és ezáltal összetéveszthetetlen, egyedi hangvételt ad zenei stílusuknak. „Az élettapasztalataink, az érzelmeink, a gondolkodásmódunk határozza meg a dalainkat. Nem fantáziálunk nem létező dolgokról. A slágerlistás happynóták nem a realitásról, nem az életről szólnak.

Ha meghallunk egyet, depressziósak leszünk” – nyilatkozta korábban lapunknak Nick Holmes énekes, szövegíró. A definíciónak megfelelően kellően energikus vidámsággal adták elő a dalokat a Rock-Beach színpadán. Bár Holmes néha a színpadon megemlítette, hogy sok a szúnyog, megkóstolta a „pécsi sört”, és vigyorogva konstatálta, hogy ez bizony jobb bármelyik angol gyártmánynál. Mindazonáltal annak azért örült, hogy nem fizetett érte. De hogy jól érezték magukat, azt az is bizonyítja, hogy a frontember fotót is készített az értő közönségről, és a koncert alatt azonnal posztolta a Facebookra.

A Paradise Lost koncertje egyébként klasszikus „best of” volt, csak éppen a keményebb vonalból (jó nagy pogót generált). Ezúttal a Host album fémjelezte pop irányú kilengést nem erőltették, viszont az új albumot, a Tragic Idolt igen. Nem bántuk meg, hiszen ezzel a produkcióval minket is rávettek, hogy pörgessük meg még jó néhányszor a CD-t a lejátszóban (statisztikailag egyébként is kimutatható, hogy lemezt a rockerek vesznek nagyobb számban). Ami pedig szinte példátlan a magyarországi fesztiválok esetében: a hangosítás tökéletes volt. Bárcsak ebben is hagyományteremtő lenne az ország új, metálfesztiválja.