Azon nem lepődtem meg, hogy nem olvasnak újságot. Nemhogy politikai napilapot, hanem semmilyent sem. Se bulvárt, se számítástechnikait, se trendit. Ha néha a buszon hozzájuk ragad egy-két ingyenes kiadvány, abban egyetlen dolgot néznek meg: a miniképregényt. Amihez már betű is társul, az unalmas, arra nincs kedv, idő, energia. De hogy nem néznek tévét, az meglepett. Az ismerősi körömben lévő kamaszok ugyanis néznek. Jellemzően nem klasszikus, hazai csatornákat, inkább a természetfilmeket sugárzót vagy sportot közvetítőt.

Van, amelyik kölyök az amerikai dokumentumfilmekre kattant rá, s órákig képes nézni, hogyan böngésznek vakárveréseken nyert kacatok között kincseket a lomisok. Egy másik biliárdot néz. A harmadik flúgos sorozatokat, amelyekbe kétségkívül szorult poén. Amikor a szakközépiskolás gyerekeket nógattam, hogy ugyan már, ha mégis odavetődnek a képernyő elé, mi köti le őket, meglepő, de összecsengő választ adtak. A rajzfilm. Kiderült, hogy hétvégente, amikor hazamennek a kollégiumból, csakis a színes, vibráló, kényesen nyafogó vagy fülsértően üvöltő típusú animációban találnak élvezetet.

Bubó doktor vagy Lolka Bolka szintén unalmas, ezekben már túl összetett a cselekmény, mert van bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás, akár egy klasszikus drámában. Gondoltam egy merészet, kíváncsi voltam, mi csapódik le bennük a világból, ha nem néznek tévét és nem olvasnak újságot. Nem sokkal voltunk az eurovíziós dalfesztivál után, így ByeAlex nevét harmincból nagyjából tizenöten ismerték, Svédország fővárosát viszont nem mindenki találta el elsőre. Sőt, másodjára se. A „Kicsoda Angela Merkel, és mit üzent neki Orbán Viktor?” kérdésre néhányan konkrétan eldobták a ceruzát, és megsértődtek, hogy ilyen világtól elrugaszkodott témákkal zaklatom őket.

A „kicsoda Orbán Viktor” kérdés is zavarba hozta őket, a köztársasági elnök kilétének felderítése pedig végképp reménytelen feladatnak bizonyult, egy nagyon halovány, a hátsó sorokból felrebbenő „schmittpálozástól” nem jutottunk tovább. A feladványok közé egyetlen kakukktojást építettem be, természetesen korosztályos javaslatra: „Mi az, négy lába van, asztal, de nem szék?” Nos, erre mindenki azonnal rávágta a helyes választ, miszerint „asztal”. Vagy kecske. Amiből pedig az derült ki, hogy az új generáció, ha tévét nem is, internetes csatornákat azért rendesen stíröl, az ottani trendekkel tisztában van.

S részese annak a több mint kétmillió embernek, akit egy bárgyú kocsmai interjú szellemi izgalomba hoz. Ennyi nézőről manapság a televízió nem is nagyon álmodik, az esti sávban pláne. Mindebből semmilyen következtetést nem kell levonni, a világnak úgyis vége van, jönnek az ufók. Sőt már itt is vannak, épp az amerikai kormányt segítik ki, megmondta a volt kanadai külügyminiszter, élő parlamenti közvetítésben. Fent van a neten az is.