Határtalan öröm és szomorúság
Ha a városnak, akkor miért nem költenek az infrastruktúra fejlesztésére, hogy neves színészeknek például ne háromágyas kollégiumi szobában kelljen aludniuk? Ha pedig a helyi nézőknek, miért csak a musicalekre vesznek jegyet, és miért a fesztiválba beszuszakolt, de oda nem illő ingyenes popkoncerteket favorizálják? Persze ez mind leegyszerűsítés, az igazság minden darabja látható más fénytörésben is.
A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja 2009-ben váltott nevet, mondván, már nincsenek határok, felesleges őket akár képletesen is felhúzni. Már nem jelent tortúrát átjönni „forintterületre”, mint a rendszerváltozás előtt volt. Igaz, akkor ez még igazi találkozó volt – meg később is még jó sokáig –, hiszen volt pénz arra, hogy hosszabb ideig maradjanak a művészek, workshopokon vegyenek részt, közös produkciót hozzanak létre. Az egyik szakmai beszélgetésen Mezei Kinga színész-rendező is azt mondja, vajdaságiként itt ismerkedett meg a többi kollégával a határon túlról, akkorról datálódnak ma is a barátságai.
Manapság azonban se pénz, se posztó, az előadást követő napon, a délelőtti szakmai beszélgetés után pakolnak a csapatok és buszra szállnak. Már aki megvárja a szakmai „kerekülést”, mert a beregszászi társulat például ott sem bukkant fel, feltehetően nem anyagi megfontolásból.
Nyakó Béla fesztiváligazgató azt meséli, nehezen lehet a pénzt beosztani. Nemcsak azért, mert milliókkal csökkent az állami támogatás, de ebből kell gazdálkodniuk év közben is, és ebből költenek a többi nyári, várszínpadi programra. (A szabadtéri színházaknak kiírt keretből tavaly 55 milliót, az idén 52 milliót nyertek el, az NKA-tól 10 millió jutott mindkét évben, és akárcsak tavaly, az idén is 1 milliót utalnak nekik a miniszteri keretből, a díjakra.) A társaságiadó-jóváírással járó támogatás, a TAO ugyancsak 10 millióról 7,5-re apadt. Összesen 3 millióval kevesebbet kaptak, de a kiadások jelentősen növekedtek. Pár éve már megborult a fesztiválrend: azóta kell napidíjat fizetniük a fellépő társulatoknak, a színészeknek, a műszaknak egyenesen 10 500 forintot fejenként, azt viszont tiltja a törvény, hogy ingyenétkezést is adjanak nekik, hiszen az kettős kifizetésnek számítana. És ha ingyen szállásolják őket, amikor nem játszanak, még adózni is kellene ezután a fesztiválnak.
Az idén tehát kevesebb volt az állami pénz, ugyanakkor nagyobbak lettek a díszletek, és többen dolgoztak az előadásokban, a stábban, ami viszont nem hozott több nagyszínpadi előadást. Ergo az eladott jegyek száma sem kompenzálta az extra kiadást. Ugyanakkor arról is beszélnünk kell, hogy az idén is csökkent a fizető nézők száma: a helyiek drágállották az 1500 forintos belépőt, mint mondták, megnézik inkább az ingyenes koncerteket, kísérő előadásokat. Tapasztalatunk szerint is bizonyos előadásokon kong a nézőtér, ugyanakkor a tuti siker musicalen, mint amilyen a csíkszeredai Isten pénze, nem marad egyetlen üres szék sem a művelődési ház nagytermében. Standing ovation és vastaps – függetlenül az előadás minőségétől. Nyakó Béla most azt fontolgatja, jövőre talán csökkentené a belépők árát 1000 forintra, hátha úgy több helyit vonzanának a versenyprodukciók is.
Mikor Kisvárdára érünk, a kollégák a megnyitók politikai rettenetéről mesélnek, mondván, innen lejjebb már nincsen. Ők szégyellték magukat, mikor az egyik képviselő Márai helyett többször Máriát emlegetett. Elpukkantgattak a hőségben néhány „fajsúlyos szót” (ünnep, magyarság, anyanyelv, meg identitás), de ahogy később tapasztaltuk, érdeklődésük már nem feltétlenül terjedt ki az előadásokra is.
Az idei találkozó főválogatója Nánay István kritikus volt. A feladatot viszont csak úgy vállalta, ha teamben dolgozhat, előválogatókkal. Így szemezgetett neki Erdélyben Sebestyén Rita, a Felvidéken Hizsnyan Géza és a Vajdaságban Nagypál Gábor. Nemcsak az évad premierjei közül válogattak, hanem minden repertoáron tartott darabból, amelyet nem játszottak még Kisvárdán. Körülbelül 150 produkcióból húsz került a június 21. és 29. közötti műsorba, ebből tizenkettő a versenybe. Mint kiderült, akadtak persze olyan produkciók, amelyeknek szerepeltetése technikailag tűnt megoldhatatlannak; máskor színházak jelentették be, hogy nem vesznek részt az eseménysorozaton; és ami persze jelentős mértékben szűkítette a programot: a későn megítélt és csökkentett mértékű támogatás.
A Kisvárdai Lapokban és a műsorfüzetben Nánay megírta: válogatási szempontjaik első helyén az új hang, az új formák, az új megközelítések keresése állt, nem a hibátlan rendezések, a legek. Sőt arra is törekedtek, hogy a versenybe klasszikus művek újraértelmezett feldolgozásai kerüljenek be, mint például a szabadkai Kosztolányi Dezső Színháztól Az eredeti Hamlet című bűnügyi tragikomédia, amely amúgy erős vitát váltott ki a szakmai beszélgetésen. A temesváriak Parasztoperája sem aratott egyforma tetszést – bár nem is annyira osztotta meg a szakmát, mint a szabadkai produkció. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtott a Kassai Thália Színház a Marat/Sade előadásában, amelyet az igazgató, Czajlik József rendezett – fontos, ígéretes váltás történt 2011-ben, mikor átvette a teátrumot. És még egy fontos megjegyzés kétnapi fesztiválozás után: újra és újra kiemelendő, megjegyzendő a szabadkai Béres Márta. Pár éve a vígszínházi Othellóban is láthattuk már Budapesten, több kiváló szabadkai alakítását is emlegettük, most Az eredeti Hamletben volt egyedülálló, valamint a Béres Márta One-Girl Show-ban.
Az idén is osztanak díjakat, kilenc szakmai elismerést, plusz közönség- és életműdíjat. A háromtagú grémiumba a színész Takács Katalint és a színikritikus Stuber Andreát, a Kisvárdai Lapok fesztiválújság korábbi főszerkesztőjét invitálták, valamint Zsótér Sándort, aki az 1992-es első fesztiválzsűriben is nézte a versenyelőadásokat.
Hogy mi vár a fesztiválra, nem tudni. De hogy a sok munkával előteremtett értéket meg kellene őrizni, az bizonyos. Hogy ne hulljon szilánkokra, jelentősebb állami támogatásra lenne szükség, mondják a szakmabeliek, amihez elvárnák a Magyar Teátrumi Társaság hathatós közbenjárását. Hiszen vezetőjük, Vidnyánszky Attila Kárpátaljáról érkezett, és nemcsak alapító, de még mindig ő a beregszászi színház főrendezője. Mások nagyobb – közeli – városok bevonását sürgetik, megint mások új helyszínt keresnének.
