A hír az, ha leég?
Jó esetben persze – erősíti meg a modern idők alaptézisét a végzős bölcsészek által írt Trendek a hazai és nemzetközi könyvtárügyben című friss tanulmánykötet. A fiatalosan lendületes gyűjtemény megjelenése kapcsán a szerkesztő, az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézetének igazgatója segített értelmezni a nagyvilág új irányait és a honi kondíciókat. A számos téma közül Kiszl Péter elsőként a könyvtárépítészetet emelte ki. Az igények változásával sok minden átalakult, már rég nem csak a klasszikus rendezési elvre fókuszálnak az épületeknél, amely szerint a könyvtár voltaképpen három részből áll: a könyvtáros teréből, a dokumentumok teréből (raktárból) és az olvasó teréből.
A használók egyre kisebb kedvvel kérnek dokumentumokat a raktárból, annak szerepe és hosszú távon – a digitális dokumentumok elterjedésével egyidejűleg minden bizonnyal – a mértéke is óhatatlanul csökken, megnő viszont a szabadpolcos és az informatikai terület. Ez utóbbi trendhez igazodva szedette fel és kábeleztette be megannyi csatlakozóval ódon padlózatát igen bölcsen nemrég az ELTE Egyetemi Könyvtára (ezzel a díszterme – nem csak nevében – visszanyerte nagyolvasói funkcióját). Ott egyúttal egy másik új tendenciát is figyelembe vettek, tudniillik: a szak- és a felsőoktatási bibliotékákban egyre kisebb a kereslet a stabil helyi hardverekre, az olvasók szívesebben használják saját gépeiket.
A közkönyvtárakban, főként a hazaiakban ez még nem látszik ennyire erőteljesen, főleg a vidéki kistelepüléseken, de nem árt számolni vele – jegyezte meg a docens, hozzátéve: viszonylag kevés a példa a multifunkcionalitás jegyében fogant könyvtárépületekre is – itt a pécsi Tudásközpontot vagy a szegedi Klebelsberg Könyvtárat említette ellenpéldaként. A szakma szívesen hivatkozik korunk egyik legjelesebb könyvtárépítőjére, Henry Falknerre, akinek rendezési elképzeléseiből a kötet is idéz. Falkner szerint az ideális könyvtár (egyebek mellett) mindenképpen rendelkezzen rugalmasan változtatható terekkel, az épület segítse a dokumentum, az olvasó és a személyzet mozgását, az intézmény legyen bővíthető, az épület és az általa nyújtott összes szolgáltatás legyen könnyen megközelíthető, hozzáférhető.
Az sem árt persze, ha tetszetős, ne adj’ isten meghökkentő, mint például Kansas City városi könyvtára, amelynek homlokzata gigantikus könyvespolcot formáz. Ami a bővíthetőséget és a kényelmes elérhetőséget illeti, e téren is bőven volna tennivalónk, gondoljunk csak a krónikus helyhiánnyal küszködő Országos Széchényi Könyvtárra, amelynek főigazgatója egyébként vallja: számos előnye volna, ha az OSZK a budai Várból máshová költözne. Egy ideig szó is volt erről, de már évek óta nem téma. Újabb tendencia az is, hogy a világ könyvtári fenntartói egyre inkább kezdenek rákapni: oda telepítik a városi bibliotékát, ahol szinte ki se lehet kerülni. Hollandiában például nemrég egy vasúti pályaudvaron rendeztek be könyvtárat, de arrafelé az sem ritka, hogy nehéz megállapítani, a könyvtár valójában egy kávéház része-e, avagy viszont.
Skandináviában nagy hagyománya van a hajókon berendezett könyvtárnak („bibliohajó”), és rendkívül meglepő, de: Afrikában vannak helyek, ahol a karavánutakon kölcsönzésre szánt könyvekkel megrakott tevék keresztezik a kultúrára szomjazó vándorok útját. A legjobb példa erre Kenya, ahol az ottani nemzeti könyvtár szervezi a különös szolgáltatást. Kiszl két honi analógiát említett, az évek óta nagy szeretettel övezett balatoni strandkönyvtárat és a tavaly megnyílt egri plázabibliotékát. Mindenek mellett az ifjú szakemberek megállapíthatták azt is, hogy a nagyvilág könyvtárai – ahogy minden szervezet – egyre nagyobb szerepet szánnak a marketingnek.
Az amerikaiak például minden rendelkezésükre álló felületen teljes erejükből sulykolják, hogy mennyire fontosak a társadalom számára, egyebek mellett olyan érdekességekre is felhíva a figyelmet, mit hogy az USA-ban majdnem annyi a beiratkozott olvasó, mint a hitelkártya-tulajdonos (151, illetve 181 millió), vagy hogy az országban naponta szinte ugyanannyi tárgyat mozgat meg a legnagyobb szállítási vállalat, mint ahány dokumentumot, adathordozót a bibliotékák (durván 8 millió darabról van szó).
Általában véve: a nyugati könyvtárak szeretnek ott lenni a médiában, és ott is vannak. A kötet szerzői alaposan megnézték, és kiderült, magyar könyvtár – az olvasást és internethasználatot népszerűsítő könyvtári napokat leszámítva – leginkább akkor jut be az országos magyar hírfolyamba, ha valami baj éri vagy balhéba keveredik, tehát ha felkelti a bulvársajtó érdeklődését. Például azzal, ha leég, beomlik a teteje vagy pornófilmet forgatnak benne (amint az egyszer megtörtént).
Az imázsjavítást valószínűleg a weben kellene elkezdeni: nagyon profi és borzasztó honlapokkal egyaránt találkozik az olvasó, aki ebből joggal következtet a könyvtár szolgáltatási színvonalára. A netes szétdaraboltság is felvetődik. Közös katalógus (MOKKA) létezik ugyan, de mindenki jobban járna, ha az ország könyvtáraihoz egyetlen felületről, egyetlen jól kimunkált lapról (is) vezetne az út.
Kiszl Péter a tanulmánykötet egyik legfőbb – és a gazdasági megszorítások közepette legaktuálisabb – üzenetének a New York Public Library kapcsán, a könyvtárbezárások és költségcsökkentések ellen indított – több mint százezer dollárt eredményező – kampány szellemiségét és jelmondatát tartja: „When one library is in trouble ALL libraries are in trouble!”, azaz „Ha egy könyvtár bajban van, akkor az összes könyvtár bajban van!” Az összefogó adakozás nemcsak a New York-i, hanem a magyar könyvtáraknak is jól jönne – jegyezte meg.
