Barbara Lanciers már első olvasásra úgy érezte, a Kaddis főszereplője őhozzá beszél, tőle vár választ. Mintha egy szobában ülne az íróval, és hallaná a belső monológját a holokausztról és a világról, ahol ez megtörténhet, valamint a hosszú emberi kapcsolatról és a nem vállalt gyerekről. Elképzelte azt is, milyen lenne, ha ez az ember valóban vele szemben állna, és beszélne hozzá. És ahogy ezen töprengett, a figura alakot öltött a színész Jake Goodman személyében. Érdekes módon, a Sorstalanság olvasásakor teljesen más kép úszott be neki. Színpad helyett filmszerű etűdöket látott, amelyekben ő nem résztvevője, csak szemlélője a történéseknek.

Barbara Lanciers hét-nyolc éve olvasta a kisregényt. Akkor vette, mikor elkezdett Magyarországra járni (egy évig Fulbright-ösztöndíjasként is élt itt). Magyar gyökereit kutatta egy készülő előadásához. Nagymamája, Boros Ilona ugyanis 1944-ben az Egyesült Államokba emigrált. Egy olyan helyre, amelynek nem ismerte sem a nyelvét, sem a kultúráját. A nagymama egyébként Barbara húszas éveinek elejéig nem is volt hajlandó beszélni arról, mi történt vele Magyarországon, milyen volt az útja, ahogy azt sem említette, hogy gyerekszínészként játszott Budapesten, énekelt az Operaház kórusában. A színész-rendező úgy vélte, a Kertész-művekkel közelebb kerülhet ahhoz a világhoz, ahonnan a nagymamája elmenekült. A kisregény újabb ízekkel szolgált a nagymama magyar életéről, a háború természetéről, és arról, milyen érzés lehetett, amikor a családját végleg hátra kellett hagynia 18 évesen. Az író személyes emlékei megidézték saját famíliájának történelmét, és bátorságot adtak ahhoz, hogy faggatni kezdje nagymamáját a részletekről.

Egyébként a darabban viszontlátni, amit Kertész Imre utolsóként említett a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében: „…ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szeretet.” Így éli az életét, ennek szellemében írja műveit, és a Kaddis kemény belső felfedezőútja is ebből az aspektusból értelmezhető: elfogadom a jelenem és a múltam valóságát, és reménykedem a jövőmben.

Jake Goodman először a félelem szót használja a mű kapcsán. Mert hiába ragadta magával ugyanúgy a történet, mint a rendezőt, színészként mégiscsak neki kellett a saját bőrére húzni a történetet. A szöveg nyelvezetét azonnal imádta, ahogy azt is, ahogy az író közvetlenül az olvasónak írta a művet. Aztán minél többet olvasta a szöveget, annál inkább azt érezte: mégsem olyan nehéz ezt megszemélyesíteni, csak követnie kell az „utazás” ritmusát. Bár családjának nincs holokausztélménye, hiszen az I. világháború előtt és után emigráltak Amerikába lengyel felmenői – köztük a nagyapja, akit a pogromok alatt szülővárosában a lengyelek kétszer is elraboltak.

Jake Goodman sok holokausztirodalmat olvasott, de a Kertész-műhöz szerinte egyik sem hasonlítható. Míg korábbi olvasmányai a koncentrációs táborokra összpontosítanak, a Kaddisban a holokauszt a főszereplő életének része. Erős tapasztalat ez, amellyel meg kell küzdenie. Beszövi az életét, befurakszik a kapcsolataiba, és döntés elé állítja, hogy legyen-e gyereke egy olyan világban, ahol ilyen brutalitás megtörténhet.

Egyébként Goodman is állt már hasonlóan éles döntés előtt. Hosszú kapcsolatának azért vetett véget, mert partnere épp hogy nem akart gyereket, ő meg igen. Mindezek ellenére teljesen azonosulni tud a főszereplő problémájával, noha az érvei nyilvánvalóan különbözőek. Bár a történetben ez nem is annyira egy elhatározásról, a radikális döntésről szól, hanem hosszú évek történéseinek következményeiről. Elfogadásról vagy éppen el nem fogadásról egy hosszú, közös út végén. Mit választ az ember, és amit nem akar továbbcipelni az életében, azt el tudja-e engedni? Mi az, amit még elvisel, és mi az, amit maga mögött hagyna? Ezekkel a gondolatokkal kerekedik a színpadi darab egyfajta rituálévá, imává. (A kaddis jelentése: olyan ima, amely Isten nagyságát, mindenhatóságát és könyörületességét fejezi ki költői formában. A legismertebb megnevezése „a gyászolók kádisa”.)

Az alkotók szerint különösen aktuális, hogy ez a mű elhangozzon most Magyarországon, az elmúlt kormányváltás óta ugyanis nagyot változott a közhangulat az országban. Bár az író személyesen is találkozott Barbara Lancierszel, és többször váltottak levelet, sosem beszélgettek politikáról.

Arra persze mindketten kíváncsiak, hogyan fogadják a magyarok, hogy idejön két amerikai, aki előadja a Nobel-díjas írójuk művét angolul, magyar felirattal. A reakciók az első perctől nyilvánvalóak lesznek, hiszen a nézők rendkívül közel ülnek majd a színészhez. És persze azt is tudják, hogy erre a történetre valószínűleg minden kontextusban, minden helyszínen máshogy rezonál a közönség. Máshogy Amerikában, és máshogy Magyarországon. Sőt teljesen különbözőképpen Baltimore-ban, ahol már bemutatták, és majd New Yorkban. Igazság szerint az amerikaiak nagy része nem ismeri a művet, ez egyfajta megismertetés, bevezetés is. A mű szeretete mellett ezzel érveltek Kertész Imrének és feleségének, Magdának, miért is akarják amerikai színpadra állítani. Mert bár nem tartják magukat híres művésznek, de azt remélik, így legalább a saját közönségük megismerheti az írót. Ha megnézik a színpadi verziót, feltehetően elolvassák a teljes könyvet is az amerikaiak. A szöveget ugyan nem változtatták meg – nem is tehették volna –, a színmű mégiscsak mindösszesen a negyede az eredetinek. Ha az egész színpadra került volna, az legalább négyórás produkciót hozott volna létre, de ők csak egyórásban gondolkodtak.

Az adaptációs procedúra nem a legegyszerűbb, de azt mondták Kertészék, vegyék ki a nekik fontos részeket a kisregényből, a sorrendet megváltoztathatják, a szöveget nem. Munkájukat segítette egy beszélgetés az író-költő Visky Andrással, aki nemcsak imádja ezt a művet, hanem sokat is foglalkozott vele, színpadi adaptációt is készített belőle. Ezután Barbara és Jake külön-külön kifénymásolta a könyvből azokat a részeket, amelyek rezonáltak rájuk. Puzzle-ként keresték az egymáshoz illő darabokat, majd mikor elkészültek a művel, elküldték jóváhagyásra Kertészéknek. Egy darabig nem reagálták rá, amitől teljesen kétségbe estek: biztos, utálják, letiltják – gondolták. De aztán egyszer csak megérkezett Magdától a válasz: Imrének nagyon tetszik, és neki is. Hogy a Nobel-díjas író is megnézi a bemutatót, abban csak reménykedni tudnak, de a felesége bizonyára képviselni fogja őt is a premieren.

Barbara Lanciers rendező és Jake Goodman színész