A Magyar Fesztivál Balett igazgatójának ars poeticája megegyezik Ádám-Kepler a Tanítványhoz intézett szavaival: „A művészetnek is legfőbb tökélye, / Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik”. Markó, kinek közeléből a Művészet már évtizedekkel ezelőtt fejvesztve elmenekült, Madách nyomát is kiirtotta harmincmilliós büdzséjű, kevesebb mint másfél órás ámokfutásából. Szimbolikus erejű, hogy ebből a táptalan, szikkadt földből nem sarjadt ki a Tudás fája – azaz nincs Paradicsom, sem bűnbeesés. Ellenben újabb paradigmaváltást hozhat a madáchi oeuvre-ben, hogy Ádám és Éva – dresszén szivárványszínű csíkkal – melegjogi aktivistaként küzd egy zöld flitteres kezeslábasba bújt, nyelvet lógató csúszómászóval (Ivano Chiaravalloti). Sajátos közjáték, mikor egy ír csehóban (értsd: London) az ExperiDance-ból kinőtt Varidance tagjai iparkodnak megidézni Michael Flatley szellemét, majd – tán belátva kudarcukat – levetik magukat a zenekari árokba. Az utolsó előtti, kórházi szkeccsben csadort viselő alakok tépik le az infúziót a betegekről. A halottak azonban föltámadnak, hogy a záróképben zombiként csatlakozzanak az első emberpár (Kiss Krisztián, Stetina Szonja) és ötéves-forma fiúgyermekük LMBT-mozgalmához.

Kiss Krisztián Ádám és Stetina Szonja Éva szerepében

Kétségtelen, a papíron tizenhat színből álló, pszichedelikus szörnyszülemény akár kultikussá is válhat az angol abszurd humor, valamint a trashkultúra hulladékvadász híveinek körében. Ezt a tábort megragadhatja a (hagyományosan) komor műbe csempészett, egyedi derű. Így a retro-háttérvetítés: a Galaktika-sorozat borítóira emlékeztető, animált, sárga lánggolyó; az athéni színnél a Parthenón, egy diszkógömbös, csődeljárás alatti nyóckerlebujnál a Colosseum, a falanszteres Prágában az Orloj filléres képeslapfotója. A kulturális katasztrófaturistáknak fölvillanyozó a fapados szcenírozás, ínycsiklandó Faltay Csaba műanyag tuc-tuca, pánsíppal, dobgéppel, nádi dudával. Camp-élmény a nagyjából negyvenfős, szedett-vedett bagázs ÖTYE-tornája, amelybe belekutyulták Vári Bertalan és a Csillag születik 3-ban feltűnt Gomes Martins áporodott esztrádjait.

A majdnem végig a deszkákon kóválygó Markó Iván ugyanolyan, elnyűtt göncöt visel (fekete ing, nadrág, fejfedő), mint a 2011-es Mózes, avagy a Tízparancsolatban – bár remélhető, azóta ruhát váltott. Az egykori Tűzmadár a karjaival hadonászik, akár a Kung Fu Panda, noha a túlsúlyos, vidor jószág a lábait is föl tudja emelni, míg a koreográfus-rendező lehetőségei a combjai kéjes simogatására korlátozódnak. Egyedül ekkor vélem indokoltnak össznépi csapása 16 karikás korbesorolását. Az Úr (grízes) hangjaként és Luciferként önmagától (is) megrészegült műkedvelő hajdanán magában hordozta a művészet ethoszát – amint az istenit, a démonit, a szépséget, az igazságot és a kegyetlenséget is. Ez azonban nagyon régen volt már; ha jól rémlik, akkoriban olajbogyószedő voltam, III. Ramszesz uralkodása idején (© Hugh Laurie). Az Istenként és Ördögként tetszelgő, sorvasztóan színpad- és szalonképtelen fantaszta lényéből időtlen ideje ugyanaz hiányzik, mint a kétfelvonásos, lábszagú lidércnyomásából: a kultúra. Az ízlés, a szakmaiság, a civilizáltság mellett ez az, amely Markó minden, áthatóan alpári megnyilvánulásakor ijedten szalad vissza nyúlüregébe.

„Te nagy konyhádba helyzéd embered / S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát Istennek képzeli” – mondja Lucifer az Úrnak. Markó Iván, a tekintélyelvű sárember több főfőnöki konyhában „kotyvasztott”, ám sosem volt olyan tökéletes szinkronban azzal a hóbortjait fizető, eltűrő érával, társadalmi-politikai közeggel, mint manapság. Ezért a fényes múltja – melyre oly sokszor hitbizományosként, hőzöngve hivatkozik – már csak iszap a talpa alatt.