Lány hegesztőpisztollyal
Sajnos epreskerti kiállítása, amelyen beszélgettünk, már bezárt. Mindössze két hétig állította ki újabb szobrait, a kábelembereket, amelyek valahogy mindig emlékeztetnek engem a Bodies kiállítás megnyúzott, szoborrá preparált emberi korpuszaira. A színes kábelek meghökkentően idézik az izomkötegeket, az erek rendszerét. Hatnak első blikkre. S a szobrász ezzel eléri célját. „Nekem az a sikerélmény, ha a szobromnak van hatása. Ha érzelmileg be tudja vonni a nézőt. És ugyanolyan dicséret, ha villanyszerelők állnak meg előtte, és érdeklődve nézegetik, hogy milyen kábelekből készült, mintha akadémiai székfoglalót írnak róla. De nem a villanyszerelőknek és nem is a művészettörténészeknek csinálom, hanem magamnak.”
Nemrég Rabóczky Judit még idejárt, a képzőre. Az Epreskertben még szinte mindenkit ismer. „Hát az a szivar, amit múltkor adtál, attól majdnem szájrákot kaptam” – kiabál ki nevetve egy arra járó srácnak a beszélgetésünkből. „Szia, mester” – köszön aztán egy öltönyös úrra. Vibráló egyéniség. A fiúk Rambónak hívták az egyetemen (másoknak: Rabó). Egyedüli lány volt köztük a szobrászcsoportban. Vékony, törékeny, vagány. Fegyvere a hegesztőpisztoly. Az óbudai Amadeus kollektív műteremben – ahol már második ciklusát tölti – a műhelye tele van a sziporkáival. Drótban, vasban, kábelben megvalósított ötleteivel. Ott vannak például az óvodásrajzok nyomán készült, a gyermeki kézvonásokat hűen lekövető játékautó-szobrai, a Rabómobilok.
Vaslemezből összedolgozott, csálé karosszériákkal, drótból mintázott kipufogófüsttel, hat kerékkel. No meg a macskák. A gyönyörű macskamozdulatok. Nyújtózkodó, nyalakodó, párzó macskák vékony vaspántokból, lemezdarabokból összevarrva. Mozdulataikban a későbbi kábelemberekkel rokonok. Van aztán egy vasakvárium, amelyen éppen csak hogy jelezte a képzeletbeli kubus éleit, s az élekkel kijelölt, szögletes térbe durván hegesztett, úszkáló vashalakat, vízinövényeket telepített. Az albumából ismerem csak azt a széthegesztett Giacometti-portét, amely ma már egy osztrák gyűjtő tulajdona. Egy arcvázlat néhány szétolvadt fémdarabból. Valóban a mesterhez méltó bátorsággal. Giacometti a kedvence, mondja. Beszívta, abszolválta, magáévá tette.
„A nagy kolbászokra mindig érdemes hagyatkozni” – jegyzi meg. Giottót is követte. Diplomamunkáját, szenvedő angyalait a mester padovai Scrovegni-kápolnában látható freskója ihlette. Még pirogránitból formázta meg szenvedő emberarcukat, testüket – de már vasszárnyakkal. Aztán a földanyag, a kő végleg eltűnt munkáiból, és maradt a fém. Még a névjegyeit is színesre égetett acéllapokból gyártja. A fémnek sokféle formáját próbálta. Előbb lemezdarabok, majd vaspántok voltak szobrai építőelemei, s aztán jött a drót, a huzal, a kábel.
A drótra 2008 táján kapott rá. „Egy alkotótáborban nem volt anyag, nem tudtam hegeszteni. És akkor kértem drótot, hogy legalább kössek.” Így születtek kis – majd később nagyra növelt – drótfigurái, „fénylényei”, melyeknek igazi alakja, magja a drótgubanc közepén sűrűsödő bizonytalan emberforma. Térbeli grafikák ezek tulajdonképpen, vagy más nézetből negatív szobrok, melyeknek teste az üres tér. Angyali dolgok valóban. „A jó szobor a szellemi szféráról kell szóljon, bármennyire anyagi is. Minek rakjam az angyalokat fizikai testbe? Ezekben a drótokban feloldódik a kontúr, van levegő. A Giotto-angyalok mások, azok emberek.”
Hogy mennyire jár új utakon? Ami a technikát illeti, nincs új a nap alatt. Drótmunkáit például szokták Anthony Gromley műveihez hasonlítani, ha éppen belé akarnak rúgni. De Rabóczky tud másképp nyúlni az anyaghoz. Mást talál meg benne. Pontosabban a szobrok találják meg őt. „Egy barátom szerint kétféle művész van. Az egyik azt csinálja, amit tud, a másik tudja, amit csinál. Mindegy, hogy milyen anyagból. Én ez utóbbi vagyok, vagyis szeretnék lenni. Tudom, hogy vannak, akik egész életen át egy technikánál vagy egy motívumnál maradnak. Nem becsülném le azt sem. Abban is van kaland. De kétségtelen, hogy az enyém egy hangosabb, erőteljesebb hangvétel.”
A hegesztés első fogásaira a szerszámlakatos apja tanította, bár a felvételi lapját nem akarta aláírni, mert a lányát nem akarta művésznek adni. Rabó erre, úgy látom, büszke is. Most már. Hozott otthonról egyfajta normalitást. És munkamorált: nem múlhat el nap, hogy ne mintázna, próbálgatna valamit. És az elismerés? „Fejsimogatástól rúgásig mindent kapok, de tán több fejsimogatást. Van egy benső önigazolás, vannak belső elbizonytalanodások, de a döntéseket én hozom meg. Mindig az igazol, hogy van-e kedvem csinálni. Ha nincs, abbahagyom. Fontosabb az élet, mint a szobrászat.” Beszélgetésünk végén azt kéri, ne kozmetikázzam ki. Nem tettem. Én is csak hajlítgattam a „drótot”, remélve, hogy megjelenik a gubancban egy emberalak.
