Az idilli éveknek van egy sajátságos tulajdonságuk. Hamar elrepülnek. Ez történt Chopin és Sand nyugodalmas időszakával is. 1844-től már jöttek a bajok.

Ebben az évben meghalt Chopin édesapja. Ettől nem függetlenül maga a mester is mind rosszabb állapotba került, napról napra gyöngült, fekve tanított, ölben kellett már az emeletre fölvinni. Sand elhívta Chopin testvérét, Ludwikát, aki férjestül meg is érkezett. Ez jót tett Chopinnek. De a zalból már nem lehetett kikeveredni soha többé. Az 1846-ban komponált Op. 63-as sorozatban hármas sorszámot kapott mazurka a krakkói felkelés idején készült.

Fokozatosan kapaszkodunk az érzelmek grádicsán fölfelé, amíg csak a végén alá nem zuhanunk. A kódában a kánon nem kánon: a kánon közösségi ének. Ez visszhang. Visszhang pedig ott van, ahol semmi sincsen, csupán a csupasz fal. Ahol visszhang van, ott magány van. A darabot záró férfias, tárgyilagos kemény két ütem is tipikusan chopini effektus: szembenézünk azzal, amivel muszáj. Nem nyafogunk.

Erre az időre minden összezavarodott. Sand maga mellé vett egy unokahúgot, Augustin Brault, akinek Theodor Rousseau volt a vőlegénye, akivel Sand fia, Maurice igen jóba lett, mire Solange bevadult, elmarta Rousseau-t, és Chopinnél keresett vigaszt, és kapott is. De azért – biztos, ami biztos – gyorsan hozzáment egy Clésinger nevű szobrászhoz, aki anyjának a szeretője volt. Ez a derék ember egy skandalum hevében kalapáccsal támadt Maurice-ra, aki majdnem lelőtte őt. Sand kitiltotta házából vejét és lányát, mindenkit kidobott, kertészt, cselédet, macskát, kutyát. Végül sor került Chopinre is.

Ebből az 1846-os évből való az Opus 67-es, Numero 4-es a-moll mazurka. Fájdalom, belenyugvás, rezignáció árad az egyszerű, A-B-A szerkezetű darabból, nincsenek fellángolások, kétségbeesett felkiáltások, szép, nyugodt, lassú, de határozott menés van.

Hova? Hát hova? Ugyan hová? A következő, Opus 68-as sorozat első darabja 1829-ből való, a második 1827-es, a harmadik 1829-es, és a csak a negyedik „korbeli”, ez az f-moll mazurka egyébként Chopin utolsó darabja. Többet nem írt, régieket, még varsóiakat kellett biggyesztenie. Ezután már keveset komponál, állapota fokozatosan romlik, az utolsó évben már emeletre nem tud lépcsőzni, hordszéken szállítják föl s alá. A publikum is elfordul tőle; az az erős, lehengerlő, virtuóz sztárt szereti ünnepelni, a megtört, beteg, elhagyott embertől inkább menekül. Teljes anyagi csődbe is került, barátai, barátnői pénzelték, anélkül hogy tudott volna róla. Megjön Ludwika, ott van mellette: Marcelina Czartoryska hercegnő, tanítványa Gutmann, Potocka grófnő, Delacroix, Solange, aki utolsóként hajolt fölé.

Volt neki utolsó szava, jó, ahogy kell. Orvosa megkérdezte, nagyon szenved-e, mire ő azt lehelte: plus. Több. Utolsónak nevelt lánya, Solange hajolt fölé, ami szép. A két utolsó mazurka időrendben tehát nem az utolsó. De lélekben az. Két különböző karakterű,mégis összetartozó darab. És nem csak az azonos hangnem – a-moll – okán. A különbözőségek dacára nem nehéz fölismerni mindkettőben ugyanazt a menetet, gyászmenetet, a lassú, könyörtelen, súlyos, feltartóztathatatlan lépteket, amelyek végigvisznek mindkét opuson. Funérailles, temetési menet mindkét mazurka, melyet furcsa, lázas közjáték szakít meg, mint amikor az utolsó pillanatokban lepereg az ember előtt az egész elszaladt élet, hogy aztán megint kopogjanak a lassú, súlyos kőszobor léptek, fájdalmasan és könyörtelenül. Az első „utolsó” a-moll mazurkának egyszerű a szerkezete, három részből álló – A-B-A –, és minden cifrázás nélkül, szinte váratlanul veszi végét.

A második darab sokkal szenvedélyesebb, kétségbeesettebb és torokszorító záró résszel ér véget, a beletörődés, belenyugvás zenéjével. Az utolsó nyolc ütem balkezes búcsúzkodása felett szünet nélküli, pergő trilla sír, dob pereg; még jár a motor, még zörög a lendkerék, de aztán fáradni kezd, hogy végül egy leheletnyi sóhajban szálljon az égbe föl. Így ér véget...

Azazhogy mégsem így. Még van egy hang. Egyetlenegy a hang. A magány „a”-ja. Kurtág sóhaja jut az ember eszébe. Ő mondta azt egyszer, hogy egész életében egy hangot akart írni. Egy hangot keresett. A hangot. Azt az egyet. Az egy hang. Azt kellene megtalálni ebben a világban. Az egy, az egyetlenegy hangot, amelyben minden benne van. Chopin utolsó mazurkájának utolsó hangja lehet az a hang talán. Lehet. Ki tudja. Chopin mindig magányos volt. Magányos művész és magányos ember. Utolsó mazurkájának utolsó hangja is a magány hangja. Játszható leheletfinoman és keményen, férfiasan is akár, egyre megy. Egy lengyelnek francia, franciának lengyel, gyerekkorától halálra ítélt, a mindig családban élő és mindig családtalan, mindig istenített és mindig magányos művész elköszönt.