A Léon Szmitkowskinak ajánlott Opus 50-es cisz-moll mazurka 1841–42-ben készült, Chopin legnyugodtabb korszakában talán, ha lehet ilyesmiről beszélni. Nyilván jórészt Nohant-ban. A fájdalmas főtéma után harcias melléktéma következik, majd a főtéma sejlik megint elő. A középrész mind féktelenebbé váló tánc, amely a végén ki is zökken talán, elszédülünk, bevadulunk…, hogy aztán gyorsan észbe kapjunk és visszazökkenjünk a mi jó kis megszokott, világfájdalmas zalunkba megint.

Megismétlődik a teljes első rész, majd a darabot terjedelmes és grandiózus coda zárja, egészen túlvilági modulálással és fokozással, hogy aztán a már-már emberi hangon zokogó tetőpontról a kétségbeesés feneketlen mélységibe zuhanjunk majd, s végül a teljes beletörődés szívbe markoló muzsikája mögött fölcsendül a chopini lélekharang. Aztán mindennek vége van. Ezt nektek, csilingelést! Ez az egyik legszebb mazurka tán.

Igaz zal-zene. A zal lengyelül más nyelven kifejezhetetlen érzemény; szomorúság, vágyódás, beletörődés, panasz és harag van egyszerre benne. Vigasztalhatatlan fájdalom. Visszavonhatatlan elvesztése a hűségnek és odaadásnak, a tudatalatti gyűlölettel kiszabott sors. Liszt, aki igen érdekes, szép könyvecskét írt Chopinről, így fogalmaz igazi romantikus nyelven – persze német nyelven:

„...Chopin, ki máskor szigorú zár alatt tartá műveinek ragyogó szekrényébe helyezett ereklyéit, egy féltékeny művészben ritkán tapasztalható őszinteséggel azt felelte, hogy szíve valóban nem csalta őt meg búskomor elérzékenyülésében, mert percekig ha fel is tud vidulni, soha nem szabadulhat azon érzéstől, mely szívének némileg talaját képezi, melyre csak saját nyelven találhat kifejezést, semmi más nyelv nem bírván a zal szónak megfelelő kifejezéssel, mely szót gyakran szerette ismételni, mintha füle sóvárul vágyakoznék azon érzelmek egész hangsorát magában foglaló szó után, melyet egy benső fájdalom idéz elő, a megbánástól kezdve egész a gyűlöletig, mely érzelmek ugyanazon fanyar gyökérnek áldott vagy mérges gyümölcsei.”

„zal! Végtelen változatossággal és ritka bölcsészettel bíró sajátos szó! Minden alkatra idomítható: a lemondó és panasz nélküli, magát megalázó fájdalom egész megilletődöttségét foglalja magában addig, míg tényekre és tárgyakra vonatkozik, mintegy szelíd önmegadással hajolván meg egy gondviselő végzet törvénye előtt – de attól a perctől kezdve, melyben emberre alkalmaztatik, más arculatot váltva, e szó a neheztelés forrongását jelenti, a szemrehányások kitörését, az előre átgondolt boszszúállást, a szív mélyében rejlő engedetlenséget, mely a visszatorlás percét lesi, vagy meddő keserűséggel táplálkozik.”

Nehéz ez után a cisz-moll mazurka után egyebet játszani. Legokosabb valami vidámba belecsapni gyorsan.

(Részlet a szerző Ünnepi Könyvhétre megjelenő, Zsál című kötetéből.)