Sok oldalú
Valami bensőséges apróságot, ami mellesleg itt, Pápán és jó pár hasonló, a földszintes házak sorából zárt utcafalakat képző kisvárosban jellegzetes megoldás volt évszázadokon át – aztán ki-ki minitündérkertet vagy sufnituningos lomtárolót teremtett belőle. Egy ilyen, zárt sorú utcában és egy ilyen – igaz, méretesebb – belső udvarban kezdett el működni Karinthy Frigyes nagypapája is, aki nagyjából 200 éve született, és Kohn Lipótként kikeresztelkedett evangélikus, továbbá esernyőkészítő, majd órásmester volt szerény hajlékkal/műhellyel a református kollégium udvarán.
Az persze még a szerényebb Ó-kollégium volt, ahová Jókai és Petőfi járt, és nem is ott, ahol a mostani kollégium épülete áll. Mert az már valóságos református centrum lett közben, középen a nagytemplommal, a kollégiummal, könyvkiadóval (meg a város állítólag legjobb fagyijával) – és két éve a közösségi házzal is, amely a hatalmas templom és kollégium nem csak szimbolikus árnyékában húzódik meg. Az Immanuel Közösségi Ház magában foglal régit és újat, kis területen próbál meg minél több funkciót elhelyezni, egyszerre zárt, befelé forduló, más részein meg nyitott – szóval megtervezőjének nagyjából a lehetetlenre kellett vállalkoznia. Az új saroktömb egy régi, végül elbontott polgárház helyére került, nemcsak a tervezés, de az építkezés is húzódott (tíz évig), időközben le kellett mondani a mélygarázsról és a gyülekezeti terembe foglalt élő fa ötletéről is.
És persze pénz sem volt, amennyi kellett volna, de az ilyen és ehhez hasonló körülmények szinte bármelyik mai építkezésnél felbukkannak – a valódi kérdés az, láthatók maradnak-e utólag is ezek a hiányok. Érezni ugyan, hogy túl sok mindent akartak egy helyre passzírozni, és az építész sem szívesen vált meg néhány ötletétől, de azt még jobban érezni, hogy végül sokkal többet sikerült kihozni annál, ami végül is elmaradt. Az épület három oldalán négy különböző arculatot is mutat, ez mégsem lesz zavaró. A templom felé eső utcai frontja a leghangsúlyosabb, ahol a korábbi ház tengelyét és jellegzetességeit őrzi meg, sőt egy árkáddal külön kihangsúlyozza. (Amely erős vizuális jel lett, arculati elem, továbbá köztes pufferzóna „kint” és „bent” között, a lépcsőnyi szintkülönbség miatt viszont inkább elvesz a járdaforgalomból, mint hozzátenne.)
Ettől jobbra, a főbejáratnál viszont nemhogy elzárkózna, de teljes belátást enged a belső udvarra, és itt látható igazán, milyen harmonikusan illeszkedik kisvárosi környezetéhez. (Mögötte ott magasodik a kollégium tömbje, de az apró udvaron mégis csak cseperedő cserje egyszer talán majd kitakarja.)
Legemlékezetesebbé aztán ott vált, ahol leginkább be volt szorítva. Túloldalán, a kollégium árnyékában, egy szűk mellékutcában a gyülekezeti terem olyan – szinte vályoghatású – téglafalat kapott, amely kissé elüt ugyan a közösségi ház visszafogott megformálásától, viszont a fal dinamikus mintázatával, lépcsőzésével és a lőrésszerű nyílásokba helyezett apró, festett üvegablakokkal szinte dramatikus hangsúlyt kapott. Megállásra kényszerít, az ember szívesen meg is érinti ezt a téglafalat, amely szikár, mégis természetesen érzéki, maian konkrét, mégis valami korokon átívelő időtlenség is van benne.
Két hete (Más dimenziók) eléggé el nem ítélhető módon lefelejtettem a mádi Moonvalley Borászat tervezőjének a nevét (Bord Építész Stúdió és Bordás Péter, de ezt most nem csak kötelességből pótolom). A pápai közösségi ház tervezője, Mezei László ugyanis tősgyökeres pápai építész – és ez a sokarcú épület nem ilyen lenne, ha tervezője nem élne ennyire együtt a városával. A kényszereken túl itt minden gondosan megformált részletben érezni a hely szellemét is, például a belső udvarok vagy a zárt soros utcák pontos tudását. És talán nincs is semmi direkt kapcsolat, de ezt az alig érzékelhető kisugárzást csak olyan helyi építész tudja elérni, aki ebben a kisebb léptékű világban él, és tervezés előtt sem csak az önkormányzattal konzultál egyszer-kétszer bekerülési árról, négyzetméterekről meg ilyenekről.
Református közösségi ház Pápán
