Párizs Zsolnayja
Már senki sem emlékezett rá, hogy annak idején Radisics Jenő igazgató az 1900-as párizsi világkiállításon megvásárolta a mester pavilonját, amely teljes egészében kerámiából épült, és amelyet aztán teljes egészében Budapestre hozatott, majd a múzeum raktárában helyeztetett el. Ott pedig szépen elfelejtődött, tekintve, hogy a szecesszió divatja hamar elmúlt, sőt a huszadik század derekán egyenesen lesajnált stílussá vált. Nem csoda tehát, hogy a raktárban, majd a pincében egyre mélyebbre kerültek a míves darabok.
Mire pedig a szecessziónak ismét keletje lett, az egész együttes elfelejtődött. Az anyagot sem 1900-ban, sem megtalálásakor, az 1980-as években nem állították ki. Erre csak most került sor, 113 év után. A párizsi világkiállítás óta tehát most láthatók először, az Iparművészeti Múzeum Bigot-pavilon című kiállításán. Ez a történet is jó példa arra,milyen tartalékokkal rendelkezik az Iparművészeti Múzeum, és hogy bizony lesz mit elővenni a raktárakból, ha a múzeum felújítása után a tízszeresére, 8-10 ezer négyzetméterre növekszik az állandó kiállítótér. Világra szóló kincsek rejtőznek ugyanis a raktárakban.
Persze sok minden másra is példa ez a történet: teszem azt arra a gazdasági erőre, amely a Monarchia idején hazánkat jellemezte, amikor az államnak volt arra pénze, hogy Radisics Jenőt 40 ezer koronával küldje ki Párizsba, vásároljon a világkiállításon, ami szépet csak lát. A világkiállítás meghatározó volt a szecessziós stílus uralomra jutásában (nem véletlenül nevezik az esemény után style 1900-nak is), és örülhetünk, hogy ennek egyik meghatározó darabja ma Budapesten látható. A Bigot-pavilonért a jó szemű direktor ötezer koronát fizetett.
Dicsérjük meg az ő szemét, ízlését, mert amit vett, azt végül is igazolta az idő. Jól költötte el a pénzt, erre is példa a Bigot-ügy. Hogy aztán a hazahozott anyag nem nagyon termékenyíthette meg a budapesti épületszobrászatot, az nem tudom, kinek vagy minek tudható be. Talán Zsolnayéknak. Akkor ugyanis már a Zsolnay gyár kerámiái uralták a hazai épületdíszítő művészetet. Bigot csorgatott mázai, elnagyoltságnak látszó szabadabb anyagkezelése talán nem is nyerte volna meg a közönség tetszését a kifinomultabb és egyenletesebb Zsolnay-termékek mellett. Azt nem tudjuk, hogy a két kerámiagyáros, Bigot és Zsolnay Vilmos vagy Miklós között volt-e valamiféle szakmai kapcsolat, erről nincs adat.
Az biztos, hogy miként Zsolnayék, úgy Bigot 1894-ben, Merben alapított gyárában is rangos művészek tervezték a tárgyakat. Itt a kiállításon is láthatunk Henry van de Velde által tervezett szalagos-indás mintázatú csempéket, Pierre Roche szobrász által mintázott, biciklistákat ábrázoló (és szinte már expresszionista) burkolólapokat és Moullet formázta csigadíszes korlátbábokat. Bigot műhelyében olyan művészek is dolgoztak, mint Paul Jouve vagy Gaston Mauber. S miként a Zsolnay gyár és Lechner Ödön építészete összefonódott, úgy állt szimbiózisban Bigot és Jules Lavirotte építész munkássága. Magát a szóban forgó pavilont is mondhatjuk inkább Bigot–Lavirotte-pavilonnak, hiszen a jeles tervező álmodta meg, és elemei az ő párizsi épületein köszönnek vissza túlnyomórészt.
Például a VII. kerületi Avenue Rapp 29. vagy a Square Rapp 3. számú palotán, amely utóbbi távolról és habitusában a mi budapesti, Honvéd utca 3. számú szecessziós bérpalotánkhoz hasonlítható. Szinte minden kerámiából készült a homlokzatán, és díszítettsége még erőteljesebb, bujább, mint a mi pesti épületünké. A Bigot-féle kemény, mázas kőcserép burkolatok alkalmasak voltak az akkor újdonságként használt vasbeton szerkezetek felöltöztetésére is, kissé talán jobban is illettek a betonhoz, mint Zsolnay finom dolgai. Az idő próbáját mindenesetre kiállták. Kibírták a hosszú pincelétet is, és ragyogó színeiket megőrizve tértek vissza a mélyből.
A teljes pavilont azonban nem akarták a jelen kiállításon rekonstruálni, inkább csak felidézni, mert nincs meg a teljes leltár – mondja Balla Gabriella művészettörténész, a kiállítás rendezője. Mégis sikerült nagyon gazdagon berendezni a kupola alatti, első emeleti kiállítótermet. A falakon körben súlyos, pazar formaalakítású frízek, padlólapok, falicsempék, ablakszemöldökök, lunetták, és a sor végén a XXI. század (múzeum)technikája, interaktív kinect- – azaz mozgásérzékelő – táblák, amelyekkel párizsi Bigot-épületek között tudunk „x-boxozni”.
A terem közepén, dobogón kiemelve pedig önálló épületelemek állnak: oszlopok, attikadíszek, erkélymellvédek. A belsőépítészeti kialakítást szép gesztusként az a Vikár és Lukács Építészstúdió tervezte, amely az Iparművészeti Múzeum felújítására kiírt tervpályázatot is megnyerte. Az elképzelések szerint ugyanis a Bigot-pavilon az újjászülető múzeum kertjében kap majd helyet, a kiállítás megtervezése pedig jó előtanulmány volt ennek felépítéséhez.
Ősszel megkezdődik a költözés?
A vonatkozó kormányhatározatnak megfelelően elkészültek az Iparművészeti Múzeum felújításának engedélyezési tervei, sőt a tervezett ütemezés szerint október és március között kiköltözik a múzeum a Lechner-épületből egy ideiglenes helyre. Amennyiben a 2014-ben megnyíló, új EU-s forrásokból sikerül az elsők között megnyerni a szükséges összeget – márpedig azt lehet remélni, hogy az Iparművészeti felújításának prioritása van –, akkor 2014 és 2016 között újjászülethet és egy új szárnnyal bővülhet is a magyar iparművészet palotája – tudtuk meg Takács Imre főigazgatótól.
Mint emlékezetes, akut életveszély miatt 2011 júniusában, tehát lényegében két évvel ezelőtt el kellett távolítani a szecessziós palota csúcsdíszét, a lanternának nevezett kilátótornyot; ugyanekkor felállványozták a bejárat környékét. Az eddig minden múzeumrekonstrukciós pályázatból kimaradt országos közgyűjtemény teljes megújításának költségét 14 milliárd forintra becsülik. A lanternát már nem lehet kijavítani, az elképzelések szerint a mása kerül vissza a múzeum tetejére.
