Emberevő viaszbábuk

2013-04-26

Nincs az a vérnősző űrlény, hörgő ork, sápadt vámpír, amely érdekesebb egy dinoszaurusznál. Amíg az első három csupán az emberi képzelet szülötte, a dinók valóban léteztek.

A hollywoodi recept szerint elég egy történet elé kiírni, hogy valós eseményeken alapul, a néző máris kétszer akkora átéléssel kapaszkodik a moziszék karfájába. A kilencvenes évek DNS- és genetikalázban égő közönsége pedig semmire sem vágyott jobban a tudomány és a fikció keverékénél. Így amikor Michael Crichton megírta a borostyánban talált őslénysejtből klónozott óriáshüllők regényét, minden bevezető szükségtelenné vált. A Jurassic Park sztorija akkoriban egyáltalán nem tűnt olyan lehetetlennek, mint manapság.

Steven Spielberg filmje – akárcsak a filmtörténetet alapjaiban meghatározó sci-fik, mint a Csillagok háborúja vagy A nyolcadik utas: a Halál – ma is hat.

A számítógépes animációk aranykorában leírni is furcsa, hogy a film sztárját, az idejét főként emberevéssel és milliomos unokák ijesztgetésével töltő tirannoszauruszt a rendező parancsára ténylegesen megépítették. A T-Rexet nézve, az ember sok mindenre gondol, csak arra nem, hogy egy hat méter magas, hatezer kilós viaszbábut lát a vásznon szaladni.

A mozikba kerülő 3D-változat vizuális újszerűsége mellett azonban a Jurassic Park-univerzum klasszikus elemei is éppen eléggé izgalmasak. A káoszelmélet, a raptorkeltető, a kapzsi Dennis Nedry. No meg a fehér köpenybe és tragikus mellékszerepbe bújtatott Jules Winnfield, vagyis Samuel L. Jackson.