Elemózsiáskosár nélkül
Szerencsére, és a rámenős címválasztás ellenére eszünkben sincs a d’Orsay Múzeumot emlegetni. Betuker István ugyan kísérti és meggyőző ecsetkezelésével el is éri az impresszionisztikus gazdagságot, de Fa című, valóban egyetlen fát és lombokon áttörő fényeket ábrázoló olajképén eleve érződik valami túlzás, valami nem hagyománytisztelő. A finom, elmosódó ágak időnként fénylenek az olajtól, a köztük felvillanó talán-gyümölcsök elvárható módon foltok, azaz pomológiailag azonosíthatatlanok, de ezek a szürkésnarancs termések (virágok?) mégiscsak le-lefolyó pacák, és a háttér alattomosan, provokatívan kékeslila. Aztán ha a szemlélő eljut ennek a különös fának a szépen megfestett tövéig, végképp nyilvánvalóvá lesz az elhatárolódás: a törzsnek négy árnyéka van, szabályos derékszögű keresztben, minthogy két olyan fényforrás világítja meg, amilyenből az impresszionista képnek egy is elegendő volt.
Az úgyszintén huszonéves Szakszon Imre úgyszintén csendes eszközökkel dolgozik. Legkisebb és legerősebb képén falusi utcasarok látható, a fő motívum egy málló tetejű parasztház, zsúp-, de legrosszabb esetben is nádfedéllel, amelynek lilásszürke tűnődése, akárcsak az úttest fénye mintha a késői alföldiek emlékén merengene. A léckerítés vagy élő sövény előtt pedig információs oszlop – nagy fémhasáb áttört i betűvel – éppolyan porózusan, finom árnyékkal festve, mint a lombok. Nehezen árulja el az abszurditását, azt a gyanús nyugalmat, amelyet Szakszon Hóolvadása egy ronda, vízfoltos tűzfal és egy barakk közé szorult hómező viseltességében talál meg, s amely képnek a sápadtságát két óriásplakát alaktalan vöröse meg a barakk barnája deríti csupán.
A Hátsó udvaron drót- és vaskerítések, színfoltnak egy sárga szemeteskonténer, az Ez itt a kert főmotívuma házgyári házak között egy ki-bedőlő műanyag kerítés, a Garázssor meg pontosan azt a lakótelep-abszurditást mutatja, amelyet az egyszavas cím kifejez. Szakszon tájai főleg városiak, fakó-derengő objektivitással előadva, de ez a csendesség, ez az elmosódó tapintat legalább annyi ellenérzést hord magában, mint kétségtelen tudomásulvételét az ábrázolt világnak.
Egyszóval, ha mindenáron Reggeli a szabadban, akkor zsemlék és más gyümölcsök, bojtos sapkás férfi és lágy nőalakok nélkül. Mindaz a közvetlenség és életélvezet, amely Manet művét egykor oly felháborítóan emberivé tette, hiányzik a mai tájfestőkből. Nem enyhülnek, nem kötnek békét, és a táj, amelyet megfestenek, úgy viszonyul a régiekéhez, mint egy mai katonai repülőtér a másfél száz évvel ezelőtti Párizs környéki erdők állapotához. Galambos Áron ezt a distanciát némi expresszivitással és vaskos technikai extravaganciával véli megvalósítani. Leszerelt iskolatáblákat szerez, amelyeken meghagyja az elhúzást elősegítő mélyedést, és úgy fest rájuk távolságba vesző utat, fél pingpongasztalokat, amelyekre konstrukciókat komponál. Nagy kár, hogy a használtas táblák zöld kopottsága egyáltalán nem fokozza vagy tompítja, a hordozó egyáltalán nem modulálja mindazt, amit ráfestettek.
A nyomasztó repteret és az alattomosan fénylő ipari tájat Kovács Lehel örökítette meg, ő a jövőre negyven évével rangidős lehet a huszonévesek között. Sajátos, valódi tájfestészetét, amely az impresszionizmus és az impresszionizmus előtti Nagybánya mély ismeretével, az ehhez illő avatottsággal, továbbá az ezt eltávolító magatartással jellemezhető, most talán a szokottnál is könnyebb megérteni. A sárgás, sötét mezőt, amelynek baljós szépségét hatalmas, bizonyára csapatszállító helikopter terheli, a tájat a poétikus ég alatt, amelyen a fákon át üzemépületek vészjósló élfénye dereng, a fekete-zöld kukoricás Csendjét, amelyet meglehet, csak mezőgazdasági, de repülőgép ural. Csupa tömör, komoly vászon, de a legerősebb az a mindössze negyvencentis horvátországi táj, amely mindezt tépett ciprusokkal, guruló bokrokkal és szikáran meghúzott hegyvonulatokkal képes elmondani.
