Nem hülyeség. Az a furcsa, hogy egyáltalán nem ostobaság Kesselyák Gergely koncepciója, még ha túlzott is ehhez a csinnadrattához, amelyet Verdi írt, nagyon komoly gondolatokat társítani, csillagászni, Istenről és a világ fordulatairól elmélkedni. Ez csak a Nabucco, sok indulóval és garibaldista áthallásokkal, népünk nyomorog a babiloni fogságban, de jönnek majd szenvedélyes vezetők, akik kivezetik onnét, otthon leszünk a hazában.

Megvan persze ez is az előadásban, a szenvedélyes vezető meglepő módon nem a hadvezér, hanem Zakariás, aki valóban minden ok nélkül szokott tiszteletre méltó agg lenni. Gábor Géza se nem agg, se nem tiszteletre méltó, rázza az öklét, és általánosságban is úgy viselkedik, mint egy AC/DC-paródia frontembere, ez azonban belefér a szerepbe. Még több hang is beleférne, nem erőben, hanem a szó operai értelmében, a magasságok korrekt megéneklésében, nem pedig ebben a dühödt nyomásban, szakadásig, recsegésig. Mintha ez lenne az opera lényege, a maximális indulat és a maximális kontroll kényes és dinamikus egyensúlya, az üvöltésnek kevesebb a jelentése és jelentősége, mint a korrekt csúcshangoknak.

A Nabucco, persze, az extrémitások operája, a világa alig-alig lépne túl a Rossini által kijelölt kereteken, vannak kórusok, amelyek nemhogy a Mózesbe, de akár A sevillai borbélyba is beférnének, de valószínűtlen nehézségű szólókat kell énekelni. Zakariás mellett még egy emberfeletti szólamra kell énekest találni, Abigélére. Ha nem sikerült, akkor lehet azt is mondani, hogy bocsánat, ma sem ugrotta át senki a 2,50-re helyezett lécet, meg azt is, hogy nem baj, de akkor miért kellett kitűzni a darabot. Herczenik Anna semmiképpen sem ugorja meg a szerepet, szétesik a hangja, néha teljesen váratlan színnel kezd el énekelni, jobb ötlet híján szívből reméli az ember, hogy maradandó károsodás nélkül fejezte be az Abigél-kalandot, de közben fokozott a kíváncsiság, hogy megtudjuk: miért ez az opera megy Miskolcon?

Kesselyák-őrület, nem is vitás. Az őrület a zenében akkor is hallható, ha nem Kesselyák Gergely vezényel, Cser Ádám is mintha azon törné a fejét, hogyan lehet minél nagyobb zajt csapni és a hangerőnek megfelelő tempóban száguldani végig a darabon, de a tempó fokozottsága arra mindenképpen elég, hogy mire beleszédülnénk a fújt és ütött fémek lármájába, már vége is a darabnak. Meglepő módon a rendező Kesselyák sokkal meggyőzőbb, nem csak az ötletei miatt, bár azért is. Egy nagy rézgömb gurul a színen, ami csillagászati szimbólum is, de össze is köti a csillagokat a sorsokkal. Trónként is ez a gömb szolgál, aki rajta ül, egyszerre érezheti a helyzete ingatagságát és a szerencse forgandóságáét. Egyszer fenn, egyszer lenn, gondolja Abigél, miközben hanyatt röppen, egy teljes kört ír le, épségben száll le a másik oldalon, és jöhet előre saját lábán, hogy befejezze a gyilkos áriát.

Ami az egészre vonatkozó koncepciót illeti, ha nem is tűnik mindig igazoltnak a Nabucco-univerzum és operacsillagászat, alapjában véve sikeres a megoldás. A színházon belül a nézőtér is univerzum, a kórus körbeveszi a csöndes többséget, Nabucco az erkélyről szónokol, furcsa módon onnét jobban is szól Cseh Antal hangja, mint a színpadról. Ami még ennél is fontosabb, az a színpad, a mozgások, az élet zenébe ágyazottsága, hogy sokszor inkább koreográfiát látunk, és nem rendezést, a kórus ráz fent és lent, ahogy a zene előírja, vagy egy különlegesen szép jelenet a forgószínpadon, mindig azok kerülnek a nézőkkel szembe, akikre épp sor kerül az együttesben.

A látvány Zeke Editet dicséri, a jelmezek Pap Janót nem dicsérik, pezsgősvödör meg szamovár a babiloniak sapkája, messze vagyunk a tökéletestől, de kit zavar.

Nabucco szerepében Cseh Antal