Egy remete alakváltozásai
Alkotói föltámadásként értékelhető a francia Leos Carax Holy Motors (a cím „szent” autókra utal) című filmje, amelyről a tavalyi cannes-i filmfesztiválon ellentmondásos vélemények születtek ugyan, ám kritikai sikert aratott. Most három pesti moziban vetítik, és a rendező néhány napja újságírókkal is találkozott a Cirko-Gejzír moziban. Az elzárkózást kifejező szokásos sötét szemüvegben fogadta a kérdéseket, kezében cigarettát szorongatva (láncdohányos). Köztudott, hogy nem szereti sem a sajtótájékoztatókat, sem az interjúkat, amit ezúttal azzal magyarázott, hogy autodidaktaként kezdett filmezni (kamera sem volt még a kezében), és mindig attól tart, hogy lelepleződik. Indulásának körülményei azonban nem akadályozták meg abban, hogy csaknem három évtizede a gall mozi fenegyerekeként tűnjön föl, rangos díjakkal halmozzák el, aztán persze jött a törés, és a ma 52 éves rendező csak 13 évnyi szünet után készíthette el a Holy Motorst. Föltámadást emlegetni ezért is jogos, mert magához képest is újat hozott, eddigi legkülönösebb és talán legjobb művét alkotta meg.
Nagyjátékfilmes debütálása 23 évesen történt az Egy fiú és egy lány című mozival. Két évvel később bemutatták következő munkáját, a Rossz vért, egy bűnügybe ágyazott szerelmi háromszögtörténetet, amelyben a rendezőhöz alkotói barátsággal kötődő Denis Lavant játszotta az egyik főszerepet Juliette Binoche oldalán. Akárcsak a következőben, A Pont-Neuf szerelmeseiben (1991), amely föltette a koronát első alkotói korszakára. A Binoche–Lavant megformálta fiatal művészpár menekül a világtól, a címben szereplő párizsi hídon él. A film forgatása közben baleset történt, emiatt a produkció költségei óriásira duzzadtak, és ez, továbbá a gyengén csordogáló bevétel annak ellenére rombolta Carax jó hírét, hogy a mű több díjat kapott. Legközelebb csak nyolc év múlva készíthette el a Pola X című filmjét, amely azonban erőltetett, modoros alkotás, Catherine Deneuve és Guillaume Depardieu játéka ellenére. A nagy bukás jó időre megpecsételte Carax sorsát. Hiába próbálkozott, nem tudott egy újabb nagyprodukcióhoz pénzt szerezni.
A Holy Motors viszont kiérlelt és minden eddiginél összetettebb munka, annak ellenére, hogy a rendező, mint korábbi megszólalásaiban elárulta, viszonylag gyorsan találta ki és forgatta le. A jellegzetes epizódfilm nyitányában ő maga játszik, egy szállodai szobában rálel egy titkos ajtóra, amelyen kilépve egy mozi erkélyére jut. Éppen egy King Vidor-opust vetítenek – és nem ez az egyetlen filmes utalás a műben. A német Hoffmann és Kafka írásaiból kölcsönzött prológ után azonban nem valami filmapoteózis következik, hanem ismét a régi barát, Denis Lavant, akivel a rendező a Pont-Neuf után összeveszett, és sokáig nem találkozott, de aki most egy átváltozóművészt (Monsieur Oscart) alakít kiérlelt tehetséggel kilenc meghökkentő, félelmetes, lenyűgöző részben. Hol gazdag bankárként, hol koldusasszonyként, hol digitális animációhoz használt mozgásérzékelőkkel fölszerelt akrobataként, hol pedig emberi szörnyként, kislányát hazafuvarozó fáradt apukaként, gyilkosként, áldozatként látjuk a film noirtól a horroron át a musicalig különféle zsánerepizódokban. De sosem tudjuk meg, ki ő valójában. Egyedül az átváltozás, a szerepcsere állandó, amelynek előkészítése egy hatalmas fehér limuzinban történik. Még akkor sem kerülünk közelebb a megfejtéshez, amikor a főhős késő este hazatér „családjához” – egy majomanyához és kicsinyéhez.
E zárójelenetre utalhat Carax egyik korábbi megjegyzése, mely szerint elképzel egy rendet, amelyben az emberek, az állatok és a gépek egyesülhetnének egy szociális világban. Pesten sci-fiként jellemezte filmjét (bosszantó, hogy mi thrillerként hirdetjük), amelynek szerinte több értelmezése lehet, de ő egyre sem hajlandó. Számunkra úgy tűnik, a mai élet virtuális valóságát jeleníti meg groteszk túlzással és kritikával, amelyben az egyén cserélgeti szerepeit, identitását a világhálón anélkül, hogy lelepleződne. „Vágás közben Chaplintől a Modern idők jutott eszembe, ahol az ember beszorul a gépbe. Csakhogy a mai gép már nem is látható” – mondta egy interjúban. Nem történetet mesél, nem is példabeszédeket intéz a nézőhöz, hanem kérdéseket tesz föl. Elmagányosodott, melankolikus emberként töpreng a világról. Szakmai magányát egyszer azzal magyarázta, hogy „a filmiparnak elege van belőlem, nekem pedig belőlük van elegem”.
Egy Párizs melletti kommunában született. Kezdettől küzdött az egyedülléttel és az otthontalanság érzésével, már tizenhárom évesen új identitást keresett magának. Így vált valódi énjéből – Alexandre Oscar Dupontból – Leos Caraxszá. Őstehetség, de jó ideig remeteéletet élt. Most viszont New Yorktól Moszkváig utazgat új filmjével, és szorong a sajtótájékoztatókon. Nem látszik boldognak.
