Analízisben
A közel ötvenperces élveboncolás a megrázó személyesség, a vakmerő kitárulkozás, a kíméletlen önanalízis, valamint a műfaji kliséhalmozás sajátos elegye. A vibráló, nyugtalan, privát háborút vívó, fásult-hajszolt nőalak egyszerre beszél önmagához, a nagyérdeműhöz és egy kisgyerekhez. Érett, ősz üstökű, kissé riadt férfi embereket igyekszik levetkőztetni az alváshoz, de van, akitől csak azt kérdi, hogy mi szeretne lenni farsangkor, sírt-e ma, bántották-e, volt-e valami öröm a napban. Tényként közli: nincs halál, mert van az élet vize. Nyilvánvaló, több személyiség, szerep, identitás szorult egy asszonytestbe, hangorkántól zúg a zavarodott fej, és ez a skizoid állapot olyan, mint egy ketyegő, kibiztosított bomba. Amely fölrobban.
Az ingatag színvonalú, túlverbalizált, de minőségi munka alkotója az interaktív(nak szánt) jelenetekben kényszeredett, mivel maguk a szituációk is mesterkéltek. Ám az odaadó Szabó metamorfózisai ámulatba ejtők. Remekel az abszurd szkeccsben, mikor angolul dalolva keféli dús, szőke haját, amelynek majd minden szála a hungarocellgolyókkal teleszórt padlóra hullik. Kopaszon tombol, ordítva, hogy elege van a munkából, az alkukból, káromkodik, kimerülten üvölti: „Aludj már el!” – eközben dühödten dörömbölnek a színházterem bejárati ajtaján. Noha a pőre test közszemlére tétele a kortárs szcénában már-már mussfeladat, Szabó meztelen jógagyakorlata esztétikus, ihletett, és szakrális jelentéssel bír. Mellbevágó a hátán mozdulatlanul fekvő, ruhátlan, tar nő látványa, akinek félig nyitott szájába egy a színre szenvtelenül besétáló hölgy ásvány-, pardon, életvizet önt. Mivel a pengeélen táncoló fehérnép mégis a Kaszással cicázik, az újabb átváltozás – immáron saját hajjal, kapucnis-csontfehér selyemruhában – eztán súlytalannak hat. A Feeling goodra előadott kellemes szóló befejezésnek csenevész.
A nemzetközi nőnapon debütáló pszichothrillert követte egy fölszabadító önismereti teszt, a Nem emlékszem, hogy így neveltek volna. Az együttes tagjai a holland Space Színházat verbuváló Ardai Petra workshopján készítettek saját leltárt, amellyel a múlt évben, a Trafó-beli fesztiváljukon álltak először a közönség elé. A deszkákon négyzetekre festett, héttel emelkedő számok 7-től 77-ig. Furulyás Dóra, Gőz István, Szabó Réka és Szász Dániel generációs élethelyzetekről, traumákról vall, azon szám mögé-mellé állva, éppen ahány esztendős. A valóságban húszas, harmincas, negyvenes, hatvanas aktor-táncosok gyónnak szakításokról, a szülés után fölszedett kilókról, a szőrtelenítésről, harcukról a múló idővel, a szüzességről, testi nyavalyáikról, a hivatásukról, (nem létező) egzisztenciájukról, kínlódásaikról – és legkevésbé a sikereikről. Majd a publikum veszi kézbe az apró szavazógépét (mint a 2012-es Voksban). A monitoron látható statisztika szerint a buzgón nyilatkozók 82 százaléka nem tudna szex nélkül élni, és 52 százalékuknak sínen van az élete. Magam igennel válaszoltam az alábbi kérdésekre: Tudod-e, mi a szerelem? Lesz-e még aranykorod? A kompromisszumkészséged idővel nő-e? Meg fogsz-e halni? Míg határozott nemmel feleltem arra, hogy éreztem-e valaha cikinek a szüleimet.
A beszédközpontúsága dacára elmés, játékos, eredeti est újból azt igazolta, hogy a függetlenek válságával derekasan birkózó Tünet Együttes a legszerethetőbb honi tánctársulat. Őszinteségük, (ön)iróniájuk, mély emberségük vigasztaló, méltóságteljes protestálásnak hat egy barbár, hiszterizált országban.
Tünet Együttes: Apropó MU Színház
