Szerették őt Moszkvában, a közönség kiabálni kezdett a Csajkovszkij b-moll zongoraverseny után, hogy „első díj, első díj”, és bár a zsűri aligha volt könnyen befolyásolható, hiszen Gilelsz és Szvjatoszlav Richter is ott ült, de végül odaítélték. Szerették Van Cliburnt New Yorkban is, ahol ő volt az ember, aki meghódította Oroszországot, százezren várták New Yorkban, konfettit és szerpentint szórtak, mint Japán kapitulációjakor, se előtte, se utána pianistáért így nem rajongtak.

Csak a folytatás maradt el, Cliburn valahogy beleszorult a két sikerszámába, a Csajkovszkij mellett folyton Rachmaninov c-moll versenyművét kérték tőle, ma hallgatva a felvételeit, ezek is hagynak némi kívánnivalót, de amúgy lendületes, lelkes zenélés. Csakhogy elmaradt a lendület, a lelkesedésből lassan szorongás lett, ritkultak a fellépések, a repertoárját hiába próbálta bővíteni, nem szerették az interpretációit. 44 évesen visszavonult. Aztán, ahogy illik, újrakezdte, de egyre nehezebben bírta a fellépéseket, összeesett a színpadon, pánikrohama volt, szenvedett. Ha azt kell eldönteni egy ilyen nehéz karrier lezártakor, hogy a zenei verseny segített-e vagy éppen akadály volt, mindenkinek lehetnének meggyőző érvei. Maga Van Cliburn mindenesetre nevét adta a leghíresebb amerikai versenyhez, így az ő véleményét sejthetjük.

Az elmúlt hét jó híre, hogy a Concerto Budapest meghívására megint itt volt Anna Vinnyickaja, maga is győztes, Brüsszelben nyerte meg az Erzsébet királynő versenyt, amin nincs is mit csodálkozni. Úgy néz ki, hogy gond nélkül felkérhetnék Natasa Rosztova szerepére egy új sorozat számára, úgy játszik, ahogy csak kevesen: pontosan, hangosan, erőteljesen. Néha túlzásba is viszi a hangerőt, az előttem ülő sorban egy kislány befogott füllel hallgatta a Prokofjev 2. zongoraverseny harsányabb részeit, és láthatóan így is nagy dózist kaphatott belőle. Hogy mindennek ellenére miért nem lett őrjöngő siker a koncert, arra több elképzelésem is van.

Az első maga a műsor: a zongoraversenyre a Péter és a farkas után került sor, amit, ha már műsorra tűznek, talán valahogy ki is kellene találni, az kevés, hogy mindent rábízunk a mesélő, Rudolf Péter ripacsösztönére, majd ő elviszi a hátán a dolgokat. Egy ideig viszi, aztán mégis hiányozni kezd az értelem vagy az ok, hogy miért is hallgatjuk ezt az úttörőmuzsikát, meg vagyunk dolgozva, mire sor kerül a második számra.

A másik lehetőség, hogy hiába mondja egy zenekar vagy egy karmester, hogy mi csak kísérjük a szólistát, a zongoraverseny mégis szimfonikus műfaj, kell valami nagyszabású koncepció nemcsak a zongoraszólamról, hanem a darab egészéről, amit hiába vár az ember a karmester Keller Andrástól.

Harmadik lehetőségként pedig az is lehet, hogy minden lenyűgözés ellenére Anna Vinnyickaja volt kevés, egysíkú vagy nyers, de ehhez jó volna őt szólóesten is hallani, vagy jobb magyar zenekarokkal. Ami így kissé méltánytalannak látszik a Concerto Budapesttel szemben, izzadnak, hogy új közönséget toborozzanak, olyan muzsikusokat szerveznek ide, akikről vagy álmodtunk, vagy még csak nem is álmodtunk, nem helyes azt mondani, hogy a vendég csak maradjon, ti pedig menjetek kínai turnéra, de jó hosszúra. Nem is mondom.