Digital Concert Hall

A szorosan vett komponista kortársak között mintha Henri Dutilleux lenne most a befutó. Nehéz pontosan megmondani a végeredményt, húsz éve még mindenki Schnittkében látta a múlttal összefésült jövendőt, akiről aztán halála pillanatában mintha teljesen megfeledkeztek volna. Most pedig Arvo Pärt az egyik sztár, de Dutilleux egyre határozottabban van jelen a nagy szimfonikus zenekarok repertoárján, úgyhogy ne tévesszen meg bennünket, hogy a honi szimfonikusok nem nagyon törődnek vele: van elég gondjuk.

Berlinben jobb a helyzet, csak bámulom, ahogy telik a terem egy olyan programra, ahol nekik Schumann a legvonzóbb komponista, nekünk meg Perényi Miklós a legvonzóbb név. Bámulni a számítógépen lehet, jutányos összegért vehet az ember egyhavi belépőt a Philharmonie-ba, élő koncerteket nézhet, a szünetben interjúkkal, és néhány évre visszamenően turkálhat az archívumban, a kép- és hangminőség kiváló, a zenekar mégis a Berliner Philharmoniker, a vezető karmester Simon Rattle. Néha a rendező lemarad a lényegről, kicsit furcsa, hogy a Dutilleux-darabban az ütősök épp kevergetnek, különös színeket csiholnak az eszközökből, közben meg azt látjuk, hogy a nagybőgősnek éppen nincs semmi dolga, vagy a második fagottos kicsit összemosolyog a többiekkel, talán ő nincs meggyőzve a zene nagyszerűségéről.

Nem is rajta múlik, szerencsére, az előadás sikere. A mű a Métaboles, nem kifejezetten kortárs darab, 1965-ben mutatta be Széll György Clevelandben. Igazi, szimfonikus alkotás, a megrendelésnek megfelelően, öt többé-kevésbé tételnek nevezhető szakaszon át csalinkázik a zene, közben mindig a zenekar más részét hangsúlyozva. Finom átalakulásokkal jutunk el a kiindulástól a célig, akinek van füle az ilyesmihez, akinek meg nincs, az csak behunyja a szemét, és beledől a luxusszimfonikus világba, Simon Rattle rokonszenvesen odaadó, az ember elhiszi neki, hogy nagy zenét hall.

Witold Lutoslawski természetesen már elfoglalta véglegesnek tetsző helyét a XX. század zeneszerzői között, pedig csak három évvel idősebb Dutilleux-nél, ez azonban azt jelenti, hogy idén nemcsak Wagner- és Verdi-év van, de Britten és Lutoslawski is kétnullás születésnaphoz ért. A Csellóverseny ráadásul még későbbi is a Métaboles-nál, 1970-ben készült Rosztropovics számára, és Perényi Miklós nagyon hamar elkezdte játszani, sőt lemezre is vette. Mint a szünetben sugárzott interjúból kiderült, többször játszotta is a zeneszerző vezényletével, így aztán úgy ül ott, mint nagy öreg, aki ott volt a világosi fegyverletételnél, tudja, mi történt Petőfivel, és emlékszik, hogy Lutoslawskinak mik voltak a kívánságai a mű tizedik üteme körül.

Mindez éppen őrajta nem látszik, megint csak az elragadtatást érzem, hogy ilyen ember van, akin nem fog a siker, a tehetség és a kettővel együtt járó felsőbbrendűség-érzés: szelíd, szerény és mosolygós. Látom azt is, hogy nincs a szemében az a régi eszelő, a másik világból jöttem vissza, vagy ha van, nem látszik a szemüveg mögött. Akárhogyan is: elegáns. Tisztán és megdöbbentő könnyedséggel, természetességgel játszik, és egyáltalán nem követi a mostani divatot, nem a darab expresszivitását akarja vérrel és verítékkel megmutatni. Jobban foglalkoztatja benne a klasszikus, vagy mondjuk így: maguk a hangok. Még ha az a hang eleinte egyetlenegy is, az ismétlődik, az fejlődik kádenciává, ahhoz csatlakoznak aztán a rezek, épül föl a mű. A rezek között is vannak magyarok, a zenekarban van még egy brácsista és egy hegedűs hazánkfia, öröm látni, hogy jó helyen vannak.

Közben véget ér lassan a Csellóverseny, éppen olyan meglepően, ahogy elkezdődött, most is egyetlen hangot ismétel a szólista, de élesen, mintha a fogászati fúró közeledne, közeledne és közeledne. Nem a befejezetlenség vagy eldöntetlenség érzetét hagyja maga után, hanem a végsőkig megfeszült idegekét, nem vagyunk már ugyanazok, mint húsz perccel korábban. Perényi Miklós meg csak áll, mosolyog, meghajol, elviseli, hogy mutogat rá a karmester, aztán ráadásnak egy másik Lutoslawski-művet ad elő.

A többi csak Schumann, a 2. szimfónia, ugyanazt érzem, mint egy hónapja, amikor Rattle itt vezényelt, minden a kezében van, de ő maga olyan nagyon nincs benne a dolgokban, itt egy szólam, ott egy másik, hipp és hopp, ez a zenélés. Talán ő is tudja ezt, azért nem hosszabbítja meg a szerződését a zenekarral.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.