1. Véres törvények

Fölszállok a villamosra, lyukasztom a jegyet azonnal. Tízes gyűjtőjegyem van, igyekszem spórolni, de nem bliccelek soha, ritkán van annyi pénzem, hogy kifizessem a tizenhatezer forintos büntetést, nem szeretek agresszív, kopasz hústornyokkal diskurálni, márpedig mostanság ilyes figurákat alkalmaz ellenőrként a közlekedési vállalat.

Körbenézek, és meg is nyugszom, jól cselekedtem, fönn vannak az ellenőrök a Combinón, dolgoznak serényen. Mind a tízen. Ennyien vannak ugyanis, és nem csak ellenőrök, de rendőrök, közterületisek, fegyőrök, járőrök, vagyonőrök, munkásőrök, mit tudom én, kik. Egy egész szakasz. Különítmény. Lerohanták, megszállták a villamost. Rárontottak az utasokra. Háborút indítottak. Harcban állnak. Fegyverbe! Fegyverbe!

A két nappal előbbi diáktüntetés jut eszembe, amikor a tizennyolc esztendős kislányt a metrón kapcsolták le a rendőrök és vallatták órákon át.Boldogult diák- és tanárkoromból dereng elő a „véres törvények” ideje, mikor a földjükről elűzött méltatlankodó albioni parasztokat rendszabályozta meg az uralkodó. Működött is a rendszer sokáig, de azért, úgy rémlik, végül elég nagy fölfordulásba torkollott a história, és a király is meglehetősen csúnya véget ért.

2. A szíven szúrt város

A Felszab téren át vitt utam nemrégiben. Rég jártam itt, ahol iskoláimba igyekezvén tizenöt éven át fordultam meg naponta egykor. Itt bámészkodtam, amikor az aluljárót építeni kezdték, és most itt vagyok, amikor átépítik. Gyanakodva figyelem már az efféle építkezéseket; főleg arra jók, hogy a pártkasszákat feltöltsék segedelmükkel. Ez meg itt különösen kapóra jön a hatalomnak: nem lehet itt majd tüntetni tavasszal.

Kicsit téblábolok, és elszörnyedek. Pedig nem vagyok már egy szörnyedős. De ami most itt van, olyan nincs. Olyan nem lehet, az nem létezhető. Hogy egy világváros szívében százával heverjenek szerte az emberroncsok, rongyokba csomagolt emberkupacok, reszkető és éhező embermaradékok – ilyen egyetlen európai városban sem fordulhat elő. Ez igazi hungarikum. Tudom, persze, hogy ezzel a városvezetés az Alkotmánybíróságnak üzen, hogy a politika kiszolgáltatott embereket használ föl és ki, pitiáner hatalmi játszmáihoz.

Azt is tudom, hogy az előző városvezetés sem tett sokat, de semmiképp sem eleget a fővárosi nyomor enyhítéséért. De ami most Budapest kellős közepén, szívében uralkodik, az páratlan amaga nemében. Aztmutogatni kell, nem csupán a külföldi turistáknak, mert ők megnézik amúgy is, lefotózzák és elviszik jó hírünkkel együtt szerte a világba, de el kell ide hozni a gimnazistákat, ki kell ide küldeni az összes magyar egyetemistát, mert igazi élő történelemóra ez: Magyarország, 2013.

3. Proskripció

A listázáson viszont egy csöppet sem csudálkozom. Másfél évtizede folyik folyamatosan és zavartalanul. Írtam is róla nemegyszer. Barátaim azonban mindig eltanácsoltak a közléstől; ugyan, ez túlzás, vaklárma, rémlátás, farkast kiáltó ördögfalrafestés.

A gyerekek miatt most előveszem tíz évvel ezelőtt skiccelt kis történelmi cédulkámat újra. A proskripció az ókori Róma polgárháborúinak volt sajátos intézménye. Ezt a diktatúrára törő, Rómát leigázó, polgárok tízezreit mészárló Sulla vezette be; miután másodjára is elfoglalta Rómát, nyilvánosságra hozatta ellenségeinek mintegy ezerhatszáz tételes névsorát. A névsort később folyamatosan bővítették szükség szerint. A megnevezettek lettek a proskribáltak. Őket leölni nem csupán törvénybe nem ütközött többé, de egyenesen hazafias kötelesség volt; rejtegetésükért büntetés járt. A proskribáltak után szabályos hajtóvadászatot indítottak: a leírtakat lakhelyükön, az utcán, a templomokban gyilkolták, általában családjukkal együtt a lelkes párthívek. Akikből mindig került sok és elegendő.

Ez volt a proskripció. Csak úgy eszembe jutott megint. Nem érdekes.