Célja, hogy megteremtse az emlékezet minden féle előzetes lélektani mintát nélkülöző nyelvét, legyőzze a szív szárazságát, akár utólagos szeretetre való képtelenségét, – Barthes saját szavaival: „belakja a fájdalmat”.

A naplójegyzetek mögött fel-felvillan Barthes egyik utolsó nagy művének, a Világoskamrának néhány gondolata, felsejlenek az író Prousttal kapcsolatos utolsó olvasmányélményei, tuniszi úti emlékei, s általában „a nemlét és az emlék” közötti ingoványon szerzett tapasztalatai. Az író szenvtelenül beszél, önmagát nem is egyénnek tekinti, hanem figurának vagy fikciónak, olyan lelki mozivászonnak, amelyen a Szentnek ábrázolt halott Anya annál lenyűgözőbb formában jelenik meg.

Az objektív hangnem lehetővé teszi, hogy a könyv a bánatot ne irodalmias-édeskés hangnemben érzékeltesse, hanem a szabadság gyönyörével rokon megrendülés ellentmondásos állapotaként mutassa meg. Barthes, miközben naplót vezet, önéletrajzot is ír, analízist végez, irodalmat és nemlét-filozófiát alkot, de főleg: kitalálja a gyász anyanyelvét.

Szó se róla, láttunk már ilyet nem egyet az irodalomban, legutóbb például Peter Handke Wunschloses Unglückjét, de itt... itt némileg másról van szó. Barthes nem arra fekteti a hangsúlyt, hogy az Anya alakját megidézze, az emlékezetben helyére segítse, hanem arra, hogy a hiány beállta után „kitalálja az élet új értelmét” e szokatlan szabadság állapotában, s megfeleljen annak a „riadó”-állapotnak, amely életét immár bizonyos készenléti éberséggel egészíti ki. Noha az anyafigura szórványosan vissza-visszarebben a könyvben, Barthes a „könnyedség ajánlatát” érzékeli a gyászmunkában, de egyúttal a kaotikus szaggatottságot is, s azt a furcsa, paradox helyzetet, amelyben a fiú egyfajta halált követő sóvárgás helyzetét ismeri meg.

Az Anya halála megváltoztatja: már nem arra vágyik, amire azelőtt (s ami felszabadíthatta volna), hanem arra, amit még nem ismer. Barthes könyve ennek a jövőre vonatkozó hirtelen vágykatalógusnak, „jövőkényszernek” a belső jegyzőkönyve. A szöveg a közvetlen, első bánat hamis szabadságképzeteitől az elmélyülő, másodlagos-többedleges veszteségtudat komor tudatáig ível, s kendőzetlen nyíltsággal rögzíti az író általános érintkezési iszonyatát.

Úgy rémlik, a halál nemigen növeli a valósággal történő kiegyezés és kapcsolatteremtés esélyeit, viszont fokozza a munka anonimitásának elemi igényét, s az – itt-ott professzorális szellemi kényeskedéssel részletezett, mesterkélten pontoskodó – komolyságot. Barthes szinte kivívja magának a „legőszintébb gyászoló” utólagos babérjait, s modora is a végletes elveszettség merev képzeteit gerjeszti. „Mintha halott volnék”, jajdul fel a gyászoló, persze a zsarolás nélküli helyzet fölényének tudatában. S aztán meg is halt, a napló lezárását alig követte néhány hónap. Az occitaniai Urtban temették el, a spanyol határ közelében, édesanyja mellé. Emlékezés és nemlét tehát sorsában végleg összeért. A könyv Szabó Marcell fordításában jelent meg. A magyar szöveg pontos, mértani munka.

Kijárat, 263 oldal, 2900 forint