− Érezte már úgy, hogy kiűzték a paradicsomból?

− Akkor, amikor 12 éves koromban hazaköltöztünk Magyarországra. Addig Brazíliában éltünk, ott is születtem, ott jártam iskolába. Mindenkinek a maga gyerekkora a paradicsom. Belecsöppentem egy teljesen más iskolarendszerbe, egy évig sokkos állapotban voltam. Nem csak az idegen közeg miatt. A hatvanas évek végéről beszélünk, ezt szoktuk poroszos iskolarendszernek hívni, amely keveredett a ráöntött kommunista ideológiával. Mikor először kellett azt énekelnem, hogy Mi, kommunista ifjak indulunk..., meg se szólaltam. Azt gondoltam, nekem ezt talán nem kéne. Nem politikai meggyőződésből, hiszen egy 12 éves gyereknek az nincs. Csak valahogy éreztem, hogy ez nincs rendben. De mivel minden gyerek szeret beilleszkedni, egy év után azért sikerült megtalálnom a helyem ebben a világban.

− Mi hiányzott a legjobban?

− A tenger. Tengerpart mellett nőttem fel, és ha drasztikusan elszakítják tőle az embert, az fájdalmas. Persze nagyon jó a Duna közelségében élni, de egészen más a tengerérzet. Ott a különböző érzékszervek máshogy működnek. A sót érzed a levegőben, a víztömeg is felhívja magára a figyelmet, akkor is, ha nem látod. Aztán anyámtól örököltem a nyelvek iránti vonzalmat. Előbb beszéltem portugálul, mint magyarul, mert brazil fekete dadám volt. Amikor kétévesen hazahoztak a szüleim, a nagymamámékat iszonyúan frusztrálta, hogy egyáltalán nem értették, mit gagyarászok. A gimnáziumban franciát tanultam, imádtam. Azt tapasztaltam, az ember minden nyelven más lesz egy kicsit. Másként gesztikulál, más a ritmusa, mások a grimaszai – és ez nekem hiányzik.

− Máshogy viselkedik, ha brit angolt beszél, mint ha amerikait?

− Kicsit tudom utánozni a brit angolt, autentikusan viszont nem tudok, mert amerikai általános iskolába jártam. Három nyelven nőttem fel, otthon magyarul beszéltünk. Amerikai angolt beszélek, és ez problémát is jelentett az egyetemi felvételin. A hetvenes években az angol szakon ugyanis elvárták a brit kiejtést. Manapság mindenki inkább amerikait beszél, a gyerekek a hollywoodi filmeken nőnek fel.

− A kultúrában mély változások történnek, zajlik az oktatási reform. Ön mindkettőben érintett.

− Az vagyok. Ami az oktatásban zajlik, arra a tragikus szó a helyes kifejezés. Többen próbálunk alternatív szervezetekbe tömörülve valamilyen ellenakciókat szervezni, vagy minimum a tiltakozásunkat bejelenteni bizonyos döntésekkel szemben. Támogatjuk a diákok mozgalmát, amely, erősen remélem, hogy folytatódni fog, és nem tudják majd álmegoldásokkal befogni a szájukat. Egyetemen oktatok, a felsőoktatásból – ha jól emlékszem – 43 milliárdot vontak el. Pillanatnyilag a legjobb egyetemeken, az ELTE-n is óriási problémák vannak. Nem lehet például fénymásolni, printelni, nincs pénz tintapatronra, másolópapírra. Dologi kiadásokra nulla forintot kapunk, nem csak most, évek óta. De most még inkább tarthatatlan a helyzet. Körlevelek mentek arról, tudunk-e egyáltalán vizsgáztatni. El kell dönteni, legyen-e ebben az országban felsőoktatás. Vagy mondják ki: nincsen rá pénz, mindenki foglalkozzon azzal, amiről azt gondolja, hogy ért hozzá. Nagyon súlyos problémákkal küzd nemcsak a felsőoktatás, hanem általában az oktatás. Felháborító, amikor a pedagógusok lelkiismeretére apellálnak. Hoffmann Rózsa szerint, ha nem kapnak pénzt krétára, akkor a lelkiismeretes pedagógus vesz a saját pénzéből. Nem tudom, mikor hallottam utoljára ilyen arcátlanságot. Ez a cinizmus maga. Hova a fenébe jut ez az ország, ha az oktatási rendszert szétverik, és aki tud, elmegy külföldre? Aki pedig marad, majd nem megy egyetemre?

− A pedagógusok nem félnek, hogy a tüntetést, a tiltakozást megtorolják?

− Biztosan van, aki fél, és azt gondolja, ha nem beszél, nem őt rúgják majd ki. De van egy pont, amikor már nincs mitől félni. Attól lehet tartani, hogy gyakorlatilag meg fog szűnni a felsőoktatás jelentős része.

− Írt már álnéven – akár félelemből, akár játékból?

− Igen, egy esszét az Élet és Irodalomban. Tóth Adél néven jelent meg Szingapúrról. Nem volt véletlen. A kétezres évek elején – magánéleti okokból – éppen ingáztam Szingapúr és Budapest között. Szingapúr lényegében kapitalista diktatúra. Sokban hasonlít a szocialista típusúra, és különbözik is tőle. Kapitalista gazdasági rendszerre épül. Írtam egy olyan esszét, amely meglehetősen kritikusan beszélt arról, hogyan mennek ott a dolgok. Attól féltem, nem engednek vissza, ha kiderül, hogy én írtam. A szingapúri követség nyilván követi az itteni sajtót.

− Kapitalista diktatúra? Lehet, hogy ez is egy unortodox kategória? Mit tart annak?

− Unortodox például, ha valaki alapvető emberi jogokat nem tisztel, valamiféle emberi-politikai minimumot nem tart be. Akárcsak vallási értelemben, bár nem vagyok vallásos. A tízparancsolatban benne vannak bizonyos etikai, morális elvárások, és ott az emberi jogok chartája is. Ha ezektől egy közösség, társadalom eltér, az az unortodox kategóriába tartozik.

− Ezen a skálán a mai magyar társadalom hol helyezkedik el?

− Nagyjából legalul. Például az agresszivitás, a mások iránti szeretetlenség hatalmas, nyilván az emberekben felgyülemlett feszültség miatt. Ezt leginkább akkor tapasztalhatjuk, ha a volán mögé ülünk.

− Ön nyugodt sofőr?

− Igen, és imádok vezetni. De egyre kevésbé a városban, mert azt az agressziót élem meg, hogy aki elém vág, nemcsak megelőzni akar, hanem megölni is. Ugyanez megy az autópályán is: „Te ne legyél, ha jövök. Az én autóm kétszer akkora, mint a tied, és lebuldózerezlek az útról”. Ez azért ijesztő. A szolidaritás hiánya is ebbe a kategóriába tartozik. Sajnos ezt ugyancsak a szocializmus kontójára kell írnom, mert akik abban a társadalmi rendszerben szocializálódtunk, ezt tanultuk meg. Csak a fiatalokon múlik, képesek-e másfajta értékrendet elsajátítani. Bár nem tudom, hol lesz rá módjuk. A szocializmusban azt tanultuk: ahova vissza lehet húzódni, az a magánszféra. Persze ha a másiknak Zsigulija volt, nekünk meg Trabantunk, az frusztrációt jelentett. De azzal nem kellett törődni, másokkal mi van, mert másokkal ugyanaz volt, mint velünk. A rendszerváltozás után szétszakadt, ki hol tart. Eszméletlenül hiányzik az odafigyelés – pláne azok felé, akik nem tartoznak a saját köreinkhez, társadalmi csoportunkhoz. Ha már egyáltalán gondolkodunk azon, hogy mit lehet csinálni, tenni, az már a cselekvés egy fajtája.

− Hogyan értelmezi azt a Fidesz által deklarált mondatot: Bajnai Gordonnak nem Orbán Viktorral van vitája, hanem a magyar emberekkel?

− Nem tudom értelmezni. Miért lenne a magyar emberekkel vitája? Bajnai Gordon ebben a pillanatban nagyon sok embert tud képviselni. Ez jól látszott a legutóbbi Milla-tüntetésen is, ahol visszajelentkezett a politikába.

− Minden ellenzéki tüntetésen ott van?

− Ha van rá módom, akkor igen, több okból is. Egyrészt azért, mert ha az ember támogat egy ügyet, ott kell lenni, és meg kell hallgatni mások mondanivalóját arról az ügyről. Ezenkívül egy ideje tüntetéskritikákat írok. Ezt találtuk ki a Mozgó Világosokkal az utóbbi évek eseményeire való tekintettel. Úgy megyek el egy tüntetésre, mint egy performance-ra, kiállításra, színházi előadásra. A cél, hogy érzékletessé tegyem az olvasók számára, milyen típusú emberek voltak ott, milyen beszédek hangzottak el.

− Melyik tüntetéskritikájának volt a legnagyobb sikere?

− Kettő elég jól sikerült, jó volt a feedback. Az egyik az Új Színház előttiről szólt, ott tényleg félelem volt a levegőben. Nagyon sok mindenről lehetett írni, jól meg lehetett fogni, akárcsak a tavalyi Szolidaritás-tüntetést.

− Melyik volt a legrosszabb tüntetés?

− Azt kell mondjam, sajnos ez a szolidaritásos nem sikerült jól. Támogatom az ügyet, amelyért kiálltak, de magát az eseményt rosszul rakták össze. Ez is szakma, kell hozzá rendező, dramaturg, jó beszédek, jól beszélő szónokok. Ha végeláthatatlan esztrádműsorba csöppen az ember, ahelyett, hogy a lényegről lenne szó, szétmállik az esemény, unalomba fordul.

− Írna kritikát egy jobboldali tüntetésről is? Mondjuk a békemenetről?

− Hogyne, készülök rá. Nem lehet, hogy az ember csak egyféléről írjon.

− Indult az alternatív köztársasági elnöki posztért. Az első fordulóban hatodik lett. A másodikat miért nem vállalta?

− Nem tetszett, ahogy szerveződött, hiányzott a színvonal, a kritériumrendszer, valamiféle szűrés, moderálás. Ez játéknak indult, amelyet egyesek véresen komolyan vettek. Volt, aki azt hitte, ha megválasztják, tényleg lesz némi hatalma. Ráadásul egy szabályos őrült is bekerült az első hét közé, maguk a szervezők sem tudták, hogy fogják megakadályozni, hogy ő nyerjen. Ez kommunikációs szempontból nem lett volna szerencsés. Az első forduló után azt gondoltam: nem szeretnék ebben részt venni, mert ez másról szól, mint aminek indult. Nem minden megfontolás nélkül léptem vissza, megnéztem, ki áll mögöttem. Boldogan láttam, hogy A Város Mindenkié szervezet képviselője. És ő került be helyettem.

− Csak a játék miatt fogott bele?

− Megkerestek, és azt gondoltam, jó buli. Szeretek játszani, a humor sem idegen tőlem.

− A politikát csak játékból vállalná?

− Nem kell politikusnak lenni ahhoz, hogy az ember politizáljon. Megint a nyelvnél kötünk ki. A magyarban a politikus szó hallatán az emberek 98 százaléka úgy gondolja: ja, azok az emberek a parlamentben. Nincs megkülönböztető szó. Az angolban többféle variáció van: politic, policy, politics és politician. Az emberek tulajdonképpen nem tudják, hogy nap mint nap politizálnak. Ha szétválogatják a szemetet, azzal is. Ha bizonyos kulturális eseményekre elmennek, teszem azt, egy alternatív színházi előadásra, mert támogatni akarják az alternatívokat, szintén. Aki biciklire ül ebben a városban, az is valamiféle politikát képvisel, a városét és a mindennapi életünkét. Az Újlipótvárosban ez jól működik, vannak ügyek, amelyekért kiállunk. Nemrég egy beteg kisgyerek gyógyíttatása érdekében indult egy akció. Az amerikai feminista mozgalom egyik jelszava az volt: The personal is political. A magánélet politika is. Ahogy éled az életed. Az is – teszem hozzá –, hogy vállalod-e a különböző hovatartozásaidat: cigány vagy, zsidó vagy, keresztény vagy, meleg vagy. Rossz, káros megoldásnak tartom, ha valaki azt mondja: ez az én magánügyem, nem tartozik senkire, és nem állok ki senki elé.

− Miért, ön kiáll és mondja?

− Inkább nem csinálok belőle titkot. Én egy nővel élek együtt, és ezt mindenki tudja rólam. Inkább azt gondolom, olyan ismert emberek esetében okoz az ilyesmi problémát, akik mintaként működnek mások szemében – a tévésektől a színészeken át a zenészekig. Ők a komoly kulturális ikonok. Ha ők nem vállalják, akkor ki? És így nem fog változni semmi. Franciaországban most legalizálták a melegházasságot, az adoptálást is lehetővé teszik. A többi országról nem is beszélve az EU-n belül, ahol ez szintén megengedett. Nálunk meg még mindig az a helyzet, hogy ha egy ismert emberről megírják, hogy meleg, bepereli az újságot. Ez tarthatatlan. Ettől nem mennek előre a dolgok. Pedig falun Mari néni is nézi a tévésorozatokat, és akkor azt mondaná: ez a drága ember? Hát, ha ő is, akkor rendben van. Akkor a faluban is lehet ilyen. Soha nem változik semmi, ha az emberek nem vállalják, nem lépnek a nyilvánosság elé. Ez igenis a politizálás nagyon kemény módja. Nem lehet kikerülni, elhatárolódni. Mert akkor attól is elhatárolódsz, ami ebben az országban történik. Márpedig ha az ember itt él, elég nehéz elhatárolódni.

Bán Zsófia legutóbbi könyve: Amikor még csak az állatok éltek. Magvető, 2012

Bán Zsófia legutóbbi könyve: Amikor még csak állatok éltek Magvető, 2012