Eszmei mondanivaló
Fekete László a jelek szerint az ezredforduló táján kezdett rombolni. A keramikus, aki a hetvenes évektől bizonyította technikai tudását feszesen lüktető, nonfiguratív plasztikáival, mondhatni minden téren felkészült a formabontásra. Korai mázatlan munkáiból most csak néhány Organikusan fejlesztett konstrukció látható a Szabad sajtó úton, de ez a jobbára csak az anyag- és formaköltészettel ható erő megmutatkozik olykor a mögöttünk lévő évtizedben is. Belülről kivilágított csepp anyag építmény című triásza még mindig a lágy hálószerűség és a törékenyre égetett massza, a tervezett konstrukció és az önkényes horpasztás feszültségét teremti meg 2009-ben.
Hogy most már az Esküdöző madárijesztő iróniája, az Agyagember felreppenni készül amorf elnehezültsége vagy a Daloló afrikai Déryné vezette-e át a műveket az érett csúfondárosságba, az nehezen eldönthető. A Déryné mindenesetre már olyan mű, amelyen a porcelánszobor, nevezetesen Ligeti Miklós művének herendi változata használatba vétetik. Az eredeti korpusz itt zöld leveles-virágszirmos sűrű mintát és túlméretezett fekete maszkot kap, amely utóbbinak a bravúrosan felépített, szépen mázazott applikációja csaknem akkora, mint a gitárt pengető késő rokokó test.
Célszerűbb is, ha egyelőre megmaradunk a sajátos parafrázisoknál, Fekete műveit könnyebben megértendő. A művész osztrák sörgyáremblémákkal rakja tele a csikóst, amely Vastagh György műveként a Budavári Palotából, ám sokkal inkább a porcelánboltokból ismert kompozícióba állítja Sidló Ferenc fehérvári Szent Istvánját, amely nála apró virágos dekort kapott, nem beszélve azokról a bearanyozott, handmade díszített és egybeolvasztott porcelángyári aktokról, amelyeket a néző rendre ismerősnek talál, ha biztosan nem azonosítja is őket.
Az egybeolvasztás felettébb fontos. Látni kell, hogy Fekete tárgyi szatírái, kíméletlen kulturális blaszfémiái technikailag mind tökéletesek. Ez a keramikusi kompetencia a lényege a kétezres évek rontott-tákolt remekeinek, amelyek a korai művek szakmai fölényével, kerámianyelven mondják el egészen más közlendőiket. Ezek a közlések jóval lényegibbek és mélyebbek a nemzeti és vitrinidolok kaján kicsúfolásánál, groteszkjük kemény, kíméletlen és kifinomult. Néhány összetört finom tányér egy levesestálba beledobálva önmagában is drámai látvány. Akkor is az volna, ha nem volnának a cserepek aranyszegéllyel, a tál dús, hiteles virágmintával díszítve. Akkor is, ha ezt a levesestál-kataklizmát nem tartanák kariatidaként szintén meggyötört, ám szintén virágfüzéres leányalakok. De mindez együtt is attól válik megrendítően groteszk Magyar nemzeti levesestállá, hogy a darab tökéletesen egységes, hogy porcelánmíves gonddal készült.
Kék virágos, kétfülű amfora, amelyet belevágtak egy másik kék virágosba, azaz a fehér rokokó és a vandalizmus megmagyarázhatatlan kettős élményét sugározza. Hasonló talpas amfora, amelynek a volutás füle letört, mert birkózó férfiak díszszobrát erőltették belé. A levesescsészébe pottyantott lófigura és a tálba ragasztott huszárszobor mind úgy adja elő a szürrealitását, hogy a címre a nézőnek itt még nincs is szüksége.
Ámde: Globalizált magyar kovboj az EU-ba vezeti lovát és Kőolaj-, karamell- és zöldségtartó, sőt Mária a világ kormányainak kitartó követelésére kőolajt fakaszt… – és itt még nincs is vége; a cím és az eszmei mondanivaló napjainkhoz közeledve túlburjánzik. Jobbára a kompozíció is, amelyet lecsorgatott gyertya, olajszerű folyadék és tákolt lécdarabok tesznek nem gazdagabbá, hanem szegényebbé, a méretek pedig nőnek, elhatalmasodnak. Fekete László világjobbító igyekezetében mind direktebb gondolatokat kíván előadni, de mintha nem bízna már a nézőben, agyonmagyaráz. Matériával és technikával is, amely elveszti azt a mesterien kifinomult arroganciát, amelyet pedig tömörségében értünk és becsülünk.
