A fekete falanx újra támad
Bagó Bertalan Don Carlosa feltámadt Székesfehérváron. A régi Új Színház (akkor még külön írva) utolsó bemutatója volt 2011 novemberében, mielőtt az új vezetés átvette a hatalmat. Amikor készült, ezt még nem tudhatták az alkotók, és a munka során sem próbáltak aktuálpolitikát belevinni az előadásba. Lett az magától.
A cselekményhez képest a háttérben, a színpadon azonban nagyon is látványosan munkálkodó sötét hatalomról gondolhattunk, amit akartunk. Gondoltunk is. De ez valahogy levált az előadás, a darab lényegéről. Talán éppen az aktualitás választotta le. A történet megjelenítésében ugyanis semmi különösebben időszerű nem volt. Hozzá még Schiller nagy romantikus politikai drámája két és fél órára húzva olyan, mint egy hatalmas katedrális miniatűr makettje.
Helyette van viszont a szimbolikus díszlet, a fenyegető inkvizítor kommandóval, a fekete öltönyös-kalapos csellengő figurákkal, akikről előre lehet sejteni, hogy ők a főinkvizítor emberei, a hosszú póráz láncszemei, a Szent Hivatal szemei és fülei, bár praktikusan főképp a díszletül szolgáló apácarácsos oszlopokat mozgatják. Vereckei Rita díszlete sötét környezetet vont és von most Székesfehérváron is a szerelmi-politikai dráma köré.
Horváth Károly zenéje többnyire hatalmas robbanásokkal kíséri a szenvedélyeket, máskor halk lírával árnyalja a szomorújátékot. A főbb szerepek alakítói is ugyanazok, és nagyjából ugyanazt is csinálják. Csak annyi változást érzek, amennyi több mint egy év múltán bármely előadást elér. Nagy Péter például mintha semmit sem változna. Igaz, egykori zalaegerszegi Hamletjéhez képest sem, amelyet ugyancsak Bagó Bertalan rendezett.
Érzékeny lelkű, holdkóros királyfi, akit a hatalom közelébe sem szabad engedni. Apja óvakodik is ettől. Gáspár Sándor Fülöp királya most mintha még modorosabb lenne. Bár nehéz eldönteni, a színész modoros-e vagy a király. Egy végletekig fegyelmezett, mindig kiszámítottan cselekvő férfit látunk, aki kidolgozza és ellenőrzi minden gesztusát, minden szóejtését. Csak akkor látszik emberinek, amikor rosszulléte után kissé paralitikusan kezd viselkedni.
Végül is ilyen ez az alacsony, tömzsi, hatalmára, tekintélyére végtelenül féltékeny uralkodó. Mesterkéltségében mégis inkább az alakító színészét látom. Lehet, hogy csak az én bajom? Cserhalmi György Posa márkija mintha éppen annyival bohóckodna többet, perdülne nagyobbakat, amennyi egy esztendő múltán egy ilyen szerepnek szinte kijár. Szabad szellemhez szabad test, szabad mozgás, ruganyos észjáráshoz ruganyos térdhajlat, a fekete-barna szürke közegből kirívó, laza öltözékhez derűs mosoly illik.
Most is roppant szeretetre méltó fickó, ám nagyszabású intrikája a jó ügy, Flandria és az emberi gondolat szabadsága érdekében, még gyermekibbnek hat. Földes Eszter királynéja emlékezetemben egészen elhalványult, most mindenekelőtt talpraesett fiatal nőnek láttam, aki elsősorban emberi méltóságára ad, Carlos iránti magába temetve őrzött szerelme is belső szabadságának, függetlenségének részeként él benne. Varga Gabriella Eboli hercegnőt nem az Új Színházból hozta, de nem is a Maladypéből, ahol Balázs Zoltán rendezésében most is játssza a szerepet.
Ez egy másik Eboli, de csak annyira, amennyire a két előadás is különbözik egymástól. Derzsi János most is lenyűgözően visszataszító, ahogyan gyerekhangon adja elő panaszkodását, amiért elrabolták a zsákmányát. Fekete serege, amelynek tagjait szétszóródva, tevékenykedve vagy éppen megbújva addig is láthattuk, falanxként, ék alakban követi vezérét. Ez a rejtélyes erő most mintha fenyegetőbb lenne, mint az Új Színházban volt, pedig nincs mögötte olyan közeli aktualitás, mint akkor és ott volt. Viszont telt az idő, és sok más is történt. Működött a fekete falanx.
