PUSKÁS TAMÁS: Parászka Miklós a rokonod? 1996-ban Temesváron játszottam, akkor legendákat meséltek róla.

PARÁSZKA BORÓKA: Persze, rendületlenül dolgozik, manapság visszavonult, Csíkszeredában csinál közösségi színházat, ebben hisz.

MAGAZIN: Parászka Borókáról kevés személyes információ lelhető fel az interneten.

PARÁSZKA BORÓKA: Mióta a Kuruc.info közzétette a személyes adataimat, azóta óvom a magánéletemet.

PUSKÁS TAMÁS: Én viszont rengeteg írásodat olvastam. Indulatos vagy, mint Ady Endre.

PARÁSZKA BORÓKA: Bár szolgálnék rá a hasonlatra. Igen, indulat az van bennem bőven.

MAGAZIN: Most egy színházi előadás miatt jött Budapestre.

PARÁSZKA BORÓKA: A párom Székely Csaba, a Szkéné Színházban mutatták be Bányavirág című drámatrilógiájának harmadik részét.

PUSKÁS TAMÁS: Akkor majdnem hozzánk jöttél vendégségbe. Csizmadia Tibor rendező másfél hónapja itt ült az irodámban, helyet keresett a bemutatóhoz, és csak a premierek torlódása miatt nem nálunk játsszák az előadást.

MAGAZIN: Ez azt jelenti, hogy a Centrál Színház az alternatív színházi kultúra, közeg felé is nyit?

PUSKÁS TAMÁS: Jaj, ne! Még mindig bizonygatni kell, kik vagyunk? Az első években azt hittem, belepusztulok ebbe. Hiába jöttem ide a legnagyobb tervekkel, hiába kezdtünk öt Shakespeare-bemutatóval, csak nem tudtuk legyőzni a Vidám Színpad-közhelyet. Igen, 2004-ben a Krétakör Színház nálunk húzta meg magát. Amikor Pintér Béláról olvastam, hogy gondja van, megkérdeztem, miben tudnék segíteni. Ma Kiss Marci darabját, az Angéla evangéliumát játsszuk. Jól emlékszem, milyen nagyon szegénynek lenni, mi is úgy kezdtük. Akkor én kértem másokat, segítsenek, de mindenki mereven elzárkózott.

MAGAZIN: Mit lehet mindebből Marosvásárhelyen érzékelni?

PARÁSZKA BORÓKA: Marosvásárhely repülővel 45 percre van Budapesttől. Minden átjön. Átjön a nyomasztó rosszkedv, a panaszáradat, a kétségbeesés. Hetek óta arról beszélgetünk otthon, hogy mit tehetünk, miben segíthetünk például a független színházaknak, hol kezdjünk aktív szolidaritást.

MAGAZIN: Romániában jobb a helyzet?

PARÁSZKA BORÓKA: A román színházi életben van nyitottság. 1990-ben egy budapesti színházban úgy éreztem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert itt lehetek, most pedig azt érzem, hogy nyitott, szabad, érzékeny világból jövök, itt meg zárkózott, szorongó emberekkel találkozom. Nagyon fontos lenne nekünk erdélyieknek, hogy legyen egy világszínvonalú magyar Nemzeti Színház Budapesten. Nem azért, mert státuszkérdés, hanem azért, mert a magyar kultúra nem látszik Európában, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről pedig nem lehet megmutatni: Budapest nélkülözhetetlen.

MAGAZIN: Budapesten járó külföldiek pezsgő kultúrzsibongásról beszélnek.

PARÁSZKA BORÓKA: Én nem látom a zsibongást. Komoly szakmai közösségek, színházak, egyetemek, könyvkiadók, hosszú éveken át felépített műhelyek még működnek. Ezt a „még”-et látom. Világszínvonalról azonban nem lehet beszélni. A magyar kultúrának nincs sem pontos helyzetértékelése, sem stratégiája. A román kultúra nagyon sznob és nagyon világias. És mások a lehetőségek is. Nemrég láttam Purcarete Faust-előadását Nagyszebenben, a költségvetése a híresztelések szerint egymillió euró volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy példaértékű a nyakló nélküli költekezés.

PUSKÁS TAMÁS: Szerintem van világszínvonalú magyar kultúra ma is. Írók és zenészek. Szerintem a színház sincs nagy bajban, legfeljebb a kor sötétebb, aminek tükröt tartunk. Amikor a Katona József Színház indult, a Három nővér, az Übü király, a Revizor, a Galócza, tele voltunk reménnyel. Hajnal volt, a rendszerváltás közeledett. A színház ezt tükrözte. A színészek, bizonyos alkotók továbbra is remekek. Szerintem annak, amiről ti beszéltek, a „rosszkedvünk tele” az oka.

PARÁSZKA BORÓKA: Értik igazán az emberek ennek a rosszkedvnek a természetét?

PUSKÁS TAMÁS: Úgy érted, hogy előadásokban feldolgozzuk-e? Igen! Nincs egymilliós projekt, de beszédes előadások vannak. Mi például játsszuk a Bozsik Yvett-féle Cabaret-t, az Avenue Q-t, de a Nyári éj mosolya, a Mégis, kinek az élete? is a megértést szolgálja. A városban dolgozik Pintér, Mohácsi, Bagossy, mások. Úgyhogy, fel a fejjel, lányok!

PARÁSZKA BORÓKA: Idejövet eltévedtem, és az Újszínház elé keveredtem. Hirtelen mintha egy időkapszulába kerültem volna. Csak álltam és néztem, hova jutottak, mi ennek a hajdan volt remek színháznak a rettenetes műsora most. De akárhova nézek, egyértelmű, hogy nincsenek pátosz és pánik nélküli pontos ismeretek arról, hol vagyunk és kik vagyunk. Nem érzem, hogy a magyar kultúra felülről tudná követni azt, hogy mi történik.

PUSKÁS TAMÁS: Mi, akik csináljuk, nem láthatjuk felülről, mert benne vagyunk. A nyolcvanas éveket már lehet elemezni, mert van távolság. De mi is, most is törekszünk a feldolgozásra. Mi mást tehetnénk?

MAGAZIN: A távolság teremtése érdekében néz külföldi színházi előadásokat?

PUSKÁS TAMÁS: Londonban nagyon szeretek színházat nézni. Ott mindig egyértelmű, hogy a színész a szerző szövegét akarja a közönségnek átadni. Londonban minden előadás, a vasúti híd alatti kis lyukban, vagy a pompázatos Webber-darab is a néző szívét keresi. Itt sokszor más a fontos, és ha a közönségnek nem kell, hát nem ért hozzá.

PARÁSZKA BORÓKA: Itt van egy olyan gazdasági, politikai tér, ami befelé szűkül, kicsi és egyre kisebb, egyre zártabb és leszakadóbb. Ennek lehet alternatívája egy nyitott ellenkultúra. Fel kell szabadulni, tudni kell, hogy nem ilyenek vagyunk, nem ezek az igényeink, és ha megnő a szakadás a politika és a kultúra között, akkor nagyobb lesz a katarzisélmény. Szellemileg, kulturálisan kell kihúzni ezt az országot a kisszerűségből. A minap beszélgettem Miklós Tamással, az Atlantisz Könyvkiadó vezetőjével. Megszűnés előtt áll az egyetlen még működő világszínvonalú magyar szakkönyvkiadó. Itt következne a szolidaritás és a felelősség, ebben a színházban tudni kellene, hogy milyen gondban van az Atlantisz. A kultúra minden rétegében működnie kéne a szolidaritásnak. Persze az én helyzetem más, a nacionalizmus környezetéből jövök, ahol létkérdés, hogy az ember megtanuljon állandóan odafigyelni. Egyszerre kell követni a saját nemzeti narratívát, látni kívülről annak a retorikáját, tudni kell nevetni rajta, kell az önirónia, sőt: empatikusnak kell lenni a másik nacionalizmusának hülyeségeivel szemben is.

MAGAZIN: Kettős állampolgár?

PARÁSZKA BORÓKA: Nem. Miért lennék? A családom soha nem volt magyar állampolgár, mi mindig kívül voltunk. Ha azt mondaná valaki, hogy a kettős állampolgárság jóvátétel, akkor azt felelném: az én dédszüleim számára nincs jóvátétel. Számukra az volt a tragédia, hogy eltűntek a zsidó, majd a szász szomszédaik, lerombolták a várost, ahol éltek. Mi ezt hoztuk tovább. Nincs jóvátétel, mi nem tudunk visszamenni Fogarasra, nincsenek tárgyi emlékeink, nincs helyünk. A hiány a családi örökségünk és kötelezettségünk, és mindehhez semmi köze nincs az állampolgárságunknak. Másrészt sértő, hogy üveggyöngyökkel akarnak megvásárolni. Továbbá hiszek az unióban, a román személyivel keresztül-kasul utazhatok Európán, miért kellene nekem a magyar állampolgárság, nem ugyanannak a közösségnek vagyunk a tagjai?

MAGAZIN: Nem érezte sértőnek a népszavazás eredményét?

PARÁSZKA BORÓKA: Magát a szavazást éreztem sértőnek. Bántónak tartom, hogy azt gondolják, attól lennék magyar, ha felvenném az állampolgárságot. Sértő, hogy egyáltalán eljutott mindez a népszavazásig, és kiüresedett a magyar állampolgárság jelentése.

MAGAZIN: Kompromisszumképtelennek tűnik.

PARÁSZKA BORÓKA: Annak a híve vagyok, hogy nem kötünk sem hatalmi, sem anyagi kompromisszumot, mert minden rövid távú engedmény hosszú távon kudarchoz vezet. Nem értem, visszatérve a kultúrára, miért kell a Nemzeti Színházzal együttműködve bemutatni egy olyan borzalmas kádárista giccset, amilyen az István, a király? Ezen az áron szeretett volna Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója maradni? Az ilyesmi nem kompromisszum, hanem taktika. Nem megértés, hanem adok-veszek.

PUSKÁS TAMÁS: Az előadás még csak terv, ki tudja, mit rendez belőle Alföldi. Az állami fenntartású színházak igazgatói posztja pedig mindig politika is. Szörényi Levente Alföldit támogatja.

PARÁSZKA BORÓKA: Azért támogatja Alföldit, mert Alföldi megrendezi a Kőműves Kelement és az István, a királyt. Akkor is támogatnia kéne, ha Alföldi nem vállalná ezeket a produkciókat. Ezt a hatalmat, ami Magyarországon van, nem lehet meggyőzni. A politikai alkuk nem írhatják fölül a kulturális folyamatokat, nem helyettesítik a kulturális rendbe- és helyretételt. Azt vártam volna el Alföldi Róberttől és mindenkitől, aki ilyen helyzetben van, hogy rúgja ki a széket maga alól, és mondja azt, nem kötünk kompromisszumot!

MAGAZIN: Színházat akart csinálni.

PARÁSZKA BORÓKA: Ilyen áron ne csináljon színházat! Akkor hagyjuk abba, lássuk meg, mi lesz ebben az országban, ha nincs kultúra! Manapság alig van valami a magyar kultúrában, ami eléri az európai ingerküszöböt. Egyre kevesebb a névjegy, amit le lehet tenni, és azt lehet mondani: ez ma Magyarország. Úgy teszünk, mintha volna tartalék, próbálunk alkukat, látszatbékéket kötni, miközben a hitelünk, az erőnk, az indulataink, a jelenlétünk vész el. Itt mindenki határvonalakat szeret rajzolni, a határt, ameddig elmegy, vagy ameddig beenged másokat. Ki így, ki úgy zárkózik be vagy el. És ugyanakkor tragédiaként éli meg ez a társadalom, hogy mennyien mennek el külföldre. Romániában örülnek, hogy Londonban, New Yorkban és a világ egyre több pontján van román diaszpóra.

MAGAZIN: Romániában nem félnek attól, hogy nem marad elég orvos, informatikus és táncos?

PARÁSZKA BORÓKA: Azon gondolkodnak, hogyan lehetne visszahozni őket, és mit lehet még nyerni ebből a mozgékonyságból. Ez fontos szemléletbeli különbség.

MAGAZIN: Marosvásárhelyen nehéz megmaradni magyarnak?

PARÁSZKA BORÓKA: Jelenleg inkább az a problémám, hogyan tudnám románul jól megtanítani a gyerekeimet. Nehéz szembesülni azzal, hogy a magyar közösség alulképzettebb, szegényebb, mint a román. Nem az a kérdés, hogy megmaradunk-e, hanem az, hogy túlságosan úgy maradunk. Kolozsvár világvárossá, Nagyszeben fantasztikus német várossá alakul, eközben Marosvásárhely kedves kertváros két nagy központ között. Magyarország pedig addig rajzolta a saját térképét, amíg leesett róla.

PUSKÁS TAMÁS: Vagy inkább kivágja magát.

PARÁSZKA BORÓKA: Szemléletváltásra van szükség, érteni kéne, mi a nemzeti kultúra struktúrája. Miért nincs például egy színházi bérlet, amellyel a kolozsvári néző eljöhetne Budapestre, a budapesti Győrbe? Kiderülne, mi köti össze Nyíregyházát Sopronnal, Szombathelyet Temesvárral.

PUSKÁS TAMÁS: Itt úgy járnak az emberek színházba, mint a templomba: te melyikbe jársz, a Pasarétibe, a Belvárosiba? A választott színházak között alig van mozgás. Szerencsére hozzánk, a Centrál Színházba csak azért jön a néző, mert amit itt talál, az kedvére való, és nem azért, mert fradista vagy éppen Újpest-drukker.

PARÁSZKA BORÓKA

SZÜLETETT: 1976. május 5-én Gyergyószentmiklóson.

FOGLALKOZÁSA: újságíró, publicista. Debrecenben és Budapesten tanult filozófiát és esztétikát, Csíkszeredában lakott, most Marosvásárhelyen él. Az Erdélyi Riport, a Marosvásárhelyi Rádió és a Manna.ro külső munkatársa, magyarországi lapok állandó szerzője. 2008-ban Bossányi Katalin-díjjal tüntették ki.

KÖNYV: KOVÁCS M. MÁRIA: TÖRVÉNYTŐL SÚJTVA - Hátha mégis tanulunk valamit a történetünkből.

ELŐADÁS: 5 ESTE, 5 FILM, 5 BESZÉLGETÉS GYÖRGY PÉTERREL A BÁLINT HÁZBAN - A Kádár-korszakról legközelebb február 7-én beszél György Péter, a magyar kultúra tiszta feje.

KIÁLLÍTÁS: CIPRIAN MURESAN A KOLOZSVÁRI SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN - Január 13-ig tekinthető meg a Tehetetlenségi erő című tárlat, a kortárs román képzőművész áttekintése a román művészetről, értékekről és értékek elértéktelenedéséről.

PUSKÁS TAMÁS

SZÜLETETT: 1959. szeptember 15-én Budapesten.

FOGLALKOZÁSA: színész, rendező, színházigazgató. 1982-ben a Katona József Színház alapító tagja volt, 1987-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakát is. Tagja volt a Pinceszínpadnak, 1992–1994 között az Egyetemi Színpad igazgatója. 1999-től szabadúszó, 2003-ban sikeres pályázattal a Vidám Színház élére került, amelyet Centrál Színház néven azóta is igazgat.

KÖNYV: JULIE ORRINGER: A LÁTHATATLAN HÍD -Nem éppen korszerű nagyregény a fiatal, magyar származású amerikai hölgytől, megrendítő olvasmány.

FILM: NYIKITA MIHALKOV: ETŰDÖK GÉPZONGORÁRA - Vannak mindig visszatérő szellemek.

ZENE: MAHLER V. SZIMFÓNIÁJA vagy BACH GOLDBERG VARIÁCIÓI - Az öreg Glenn Gouldtól, hogy legyenek örök kedvencek is.