Önkéntes munka, véradás, adományozás, „leolvasás”: a napsugaras Nyugaton számos – nekünk meglehetősen különösnek tűnő – lehetőséget kínálnak a könyvtárak olvasóiknak, ha nem akarnak/tudnak késedelmi díjat fizetni. Sőt nem ritka, hogy nincs is késedelmi díj mint olyan. Megbocsátani persze itt is meg-meg szoktak, de a szakértő kevés olyan honi bibliotékáról hallott, ahol rendszeresen, netán folyamatosan eltérnének a bevett gyakorlattól.

Amely nálunk így fest: ha az olvasó csúszik a kikölcsönzött könyv visszaszolgáltatásával, kap egy felszólítást. Ha erre nem reagál idejében, tudatják vele, hogy pótdíjat kell fizetnie, valamint hogy az óra máris elkezdett ketyegni. Ha ezután sem történik semmi, a könyvtár megfontolhatja, hogy jogi úton szerzi vissza kincseit, vagy hagyja az egészet. Nem gyakoriak, de vannak perek, amelyeket a könyvtárak rendre meg is nyernek, és ha máshogy nem, hát végrehajtók közreműködésével végül meg is kapják a jussukat. Az információs és könyvtári tanácsadó szerint ez tulajdonképpen igazságos és tiszta rendszer,marketing szempontból azonban elég szerencsétlen. A Könyvtár, Informatika, Társadalom (KIT) hírlevelet szerkesztő Mikulás Gábor úgy látja: a szisztéma miatt az agyak a könyvtárról alkotott képet kimutathatóan összekapcsolják a késedelmi díjtól való félelemmel, ezáltal romlik a könyvtár imázsa, amely, főként a közkönyvtárakban, végső soron az elforduláshoz vezethet. A könyvtár nem gázszolgáltató, amellyel muszáj zöld ágra vergődni – annyi más könyvtár, információforrás van még.

Időnként persze mód nyílik arra, hogy megússzuk a pótdíjat, a legtöbb magyar könyvtár minden évben egyszer (kétszer) meghirdeti az amnesztiát. A szakembernek azonban ezzel is gondja van: a késlekedőknek persze nyilván rendkívül jól esik a közkegyelem, a fegyelmezett használókban azonban rossz érzéseket kelthet, tekintve, hogy a módszer tulajdonképpen igazságtalan. A Szegedi Tudományegyetem Könyvtárának kezdeményezését, legalábbis PR-szempontból, ezzel együtt jópofának tartja. Mint arról lapunk is beszámolt korábban, Szegeden részleges amnesztiát adtak, tudniillik a pótdíjnak csak egy részét engedték el, a fizetendő összeg nagyságát a vakszerencsére bízták. A delikvens húzott egy cetlit, amelyről kiderült, hogy az eredeti késedelmi díjnak 25, 50 vagy 75 százalékát kell kifizetnie.

A világ könyvtári szakirodalmából (is) bőven szemezgető hírlevelet készítő Mikulás Gábor számos külföldi példát tud, amelyet melegen ajánl a honi könyvtárak figyelmébe. A legrokonszenvesebb és leginkább terjedőben lévő megoldás szerinte az önkéntes munkán alapuló megváltás, hiszen egy könyvtárban mindig lehet olyan tennivaló, amelyhez kisegítő munkáskéz kell. De kezd gyakorlattá válni az is, hogy a könyvtár más szolgáltató szervezetekkel (közhasznú formációkkal, alapítványokkal összebeszélve), valamilyen cserealapon „kiajánlja” az ilyen munkáskezet. Nyilván nem mindenki alkalmas az efféle kisegítésre, ezért oda kell figyelni, ki kapjon rá lehetőséget, de megesett még az is – speciel New Yorkban –, hogy egy férfi a késedelmi díj ledolgozása után részmunkaidős alkalmazott lett a bibliotékában.

Magyarországon Mikulás Gábor tudomása szerint egyetlen egyetemi könyvtár van, ahol az önkéntes munkát elfogadják cserealapnak, a szóban forgó bibliotéka például nemrég két hétig „foglalkoztatott” egy 50 ezer forintnyi hátralékot felhalmozó hallgatót. A könyvek visszapakolása, a polcok tisztítása vagy az egyszerűbb adminisztrációs munka népszerű alternatíva a hallgatók számára. A könyvtárigazgató azonban nem verné nagydobra a helyi gyakorlatot: kitűnhetne ugyanis, hogy az elektronikus könyvtári rendszer nem az adminisztrált késedelmeknek megfelelő bevételt mutat ki. Másrészt az informális foglalkoztatás miatt jogi kifogásokat is felhozhatnak az egyébként mindkét félnek kedvező gyakorlat ellen – ezért is nem nevezi meg a helyet. A könyvtár vezetője szerint jó lenne, ha az alternatív késedelemledolgozás jogilag is tiszta, nyíltan vállalható eljárás lenne.

Ugyancsak New Yorkból jött a hír, hogy egy gyerekkönyvtárban újabban „leolvasással” is megválthatják késedelmi bírságukat az ifjú olvasók. Egydollárnyi tartozást negyedórányi olvasással lehet kiegyenlíteni. A könyvtár nem ellenőrzi, hogy tényleg olvasnak-e a gyerekek, otthon is megtehetik, de bíznak bennük, mert úgy tapasztalták, hogy a legtöbbjük egyáltalán nem tartja kényszermunkának az olvasást.

Vannak még merészebb kezdeményezések is. Ugyancsak Amerikában el lehet tüntetni a tartozást úgy is, hogy a könyvtár által kijelölt karitatív szervezetet támogatják az adósok, különféle étel vagy ruhanemű-adományokkal, mi több, van olyan hely, ahol egy-egy egy igazolt véradás is bőven elég a könyvtárnak, hogy letudja az adósságot. Sok helyütt egyáltalán nincs késedelmi díj, mert a különböző könyvtári gyakorlatokat összevetve kiderült, hogy a mérleg nagyjából nulla, azaz a bírság nem hoz tényleges bevételt. Indoknak tartják azt is, amire Mikulás Gábor a honi helyzetet elemezve utalt: a késedelmi díj nem egyeztethető össze a könyvtár küldetésével, ráadásul előfordul, hogy éppen a büntetés tántorítja el a használókat a könyvtár igénybevételétől. Ráadásul, mint megállapították, a díj nélküli működés a tulajdonosi érzést is táplálja a használókban. Megint másutt a késlekedő tagokra bízzák, fizetnek-e vagy sem: ki van téve egy persely, amelyben a könyvtári alapítvány javára gyűjtenek.

Búcsúcédula

Amerikában is ismerik a közkegyelmet. Az egyik ottani közkönyvtári hálózatnál azonban ezt is másképp gyakorolják, mint nálunk: a megbocsátás hetében úgynevezett megbocsátási kártyát kapnak azok, akik a 11 fiók bármelyikébe bevisznek egy új vagy egy alig használt könyvet a hálózat baráti társasága számára. A kártya felmutatására engedik el az illető késedelmi díját.

A szakemberek szerint nem mindig üdvös az amnesztia