A napi őrület nem tanítható
Márton Évát néha telefonban, máskor levélben keverik össze az operaénekes Marton Évával. Ilyenkor csak mosolyog, hogy egy vessző lemaradt, és persze boldogan lenne ő világhírű... Pedig a maga munkakörében ő is legendás, tesszük hozzá. Schwajda György embere volt, ment vele, ahova hívta, Szolnokra, a Művész Színházba vagy az épülő Nemzetibe. Egyszer mondott neki nemet, a kaposvári igazgatása kezdetén, akkor már nem akart ingázni Budapest és a somogyi város között. Húsz évig – több menetben – dolgozott Szolnokon. Legtöbbet természetesen Schwajdával.
Aztán Pestre költözött, Alföldi Róbert hívta vissza a Nemzetibe. Örült, mert őt csak az a színház vonzza, amely elgondolkodtatja. Népszínháznak nevezni a csakis szórakoztatni vágyót – nem az ő műfaja. A havi műsor összeállítása egészen más vidéken, mint Pesten. Az előbbinél fix napokra szólnak a bérletek, adottak a bemutatók, ennek szellemében kell összeállítania a tervet. A Nemzetiben szabad bérletek vannak, azaz nem kötődnek napokhoz, így ez nem köti meg a kezét. Itt viszont jóval többet kell sakkozni előadásokkal, színészekkel.
A pesti művészek, különösen a Nemzetiéi ugyanis igen keresettek, ezerfelé vendégszerepelnek. A titkári értekezleten – havonta egyszer – összeül az összes művészeti titkár, és előre „végigjátssza” az egész hónapot. Embervásár, így hívják ezt egymás között, és alkudoznak, csereberélnek, hogy mindenki a lehető legjobban jöjjön ki az egyeztetésből. Sok színház igazodik a Nemzetihez, de Márton Évának is alkukat kell kötnie.
Olyan is előfordult már, hogy nyolc színház küzdött azért, hogy egy esti előadás létrejöhessen – sikerrel. Sértődés sosincs, hiszen egyszer ennek, máskor annak áll össze jobban a havi műsor. A művészeti titkárnak a színészek összes fellépéséről tudnia kell – meséli. Nem olthatatlan kíváncsiságból, hanem pusztán azért, hogy ne szervezzen nekik keresztbe, ne írjon be nekik előadást, ha máshol játszanak. Ahogy az épületben folyó munkákat is jelezni kell neki. A Nemzeti esetében 20 ezer négyzetméter napi működését koordinálja.
Semmi sem megoldhatatlan – vallja Márton Éva –, persze csak ha időben kap információt. Arra már régen rájött, neki mindig meg kell őriznie a hidegvérét. Sosem lehet ideges. Mert ha egy művész felrohan a titkárságra fáradtan, bármit mond is, csak nyugodtan lehet reagálni rá. Ekkor ez a nyugalom átszáll a másikra is. A művészeti titkár egyébként roppant szókimondó ember, ami szívén, a száján. Aki nem tudja róla, megtapasztalja. Ezt rögtön deklarálta Alföldi Róbertnek is, amikor hívta a Nemzetibe. Szolnokról ismerték egymást, a legendás Amadeus-előadásból, ahol Darvas Iván partnere volt Alföldi.
Később az új Nemzetiben, a színház nyitóelőadásánál, Az ember tragédiájában találkoztak újra, ahol a színész Lucifert játszotta. Hálás érte a sorsnak, hogy együtt dolgozhatnak. Persze, nincs az a gyermek, aki arról álmodozik, hogy felnőtt korában művészeti titkár lesz – Márton Éva sem így gondolta. Rendező szeretett volna lenni, de negyedikes gimnazista korában súlyosan megbetegedett az édesanyja, így nem mozdult Szolnokról. A város színházához került harmincöt éve, Sánta Ágnes mellé, aki nyugdíjba vonulása előtt öt évvel döntött úgy, hogy kineveli az utódját. Őt nevezi tanítómesterének.
Ezt a tárgyat nem oktatják iskolában, de Márton Éva szentül hiszi, osztályteremben ez a napi őrület amúgy sem lenne tanítható. Legjobb valaki mellé kerülni. Magát nem tartja jó tanárnak, képtelen leülni, és elmagyarázni, mi a munkája egy színházi titkárnak. De ha beáll mellé valaki, és kérdésekkel bombázza, akkor szívesen válaszol. Mellette elleshetőek a fortélyok. A titkárságon kívül egyébként két más színházi posztot próbált, az egyiket örömmel, a másikat szorongással.
Verebes István és Szurdi Miklós mellett lehetett rendezőasszisztens, boldog, kellemes munka volt mindkettő. Ami kevésbé emlékezetes: mikor egy belgrádi út alkalmával statisztálnia kellett A sötét galamb című produkcióban. Neki mindenképpen mennie kellett a turnéra, ellenben kevesebb embert vihettek magukkal, mint ahányan játszottak a darabban. Így lépett színpadra apácaként, és bár egy mukkot sem kellett szólnia, alig várta, hogy a másik oldalon kiléphessen. Mindez persze azért érdekes, mert az sosem okozott neki gondot, ha ki kellett állnia a színpadra, hogy bejelentse a nézőknek, pár percet csúszik, esetleg elmarad a produkció.
Beszélgetünk első nemzetis időszakáról, meg arról, szépnek talál ja-e az épületet. Erre nem tud elfogulatlanul válaszolni. A harmadik gyerekeként tartja számon a fia és a lánya után. Nagy iskola volt az építkezés, sokat lehetett belőle tanulni. Persze mindenkit megviselt a Nemzeti Színház építése körüli botrány, a Schwajdát ért támadások. Ahogy az Alföldit ért méltatlan becsmérlések is. Félelmetes volt, amikor a Jobbik szimpatizánsai a művészbejáróval szemben ócsárolták a direktort, míg a főbejáratnál az ellentüntetők próbáltak szolidaritást vállalni a színész-rendezővel.
Hogy milyen állapotban van a társulat, félnek-e az igazgatóváltástól? Mostanában mindenkit Hollósi Frigyes halála viselt meg. Senki sem számított arra, hogy nem jön vissza közéjük. Mikor Hollósi elment, úgy döntöttek, bár a közönség kiszolgálása a feladatuk, van egy pont, amelyen nem szabad túllépni. Annyira a színészre szabták a szerepet a Vesztegzárban és az Elsurranó patkányban, hogy végleg levették a műsorról, A jég című darabot pedig félretették.
Hogy mi lesz, ha jön az új igazgató, Vidnyánszky Attila? Majd kiderül. Színházon kívül nem tudja elképzelni az életét, azt mondja: nem is ért máshoz, csak ehhez. Most a Bálint Lajos-díjat melengeti magában, amely már a harmadik nagy elismerése a 2002-ben kapott Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt és a 2006-os Bánffy Miklós-díj után. Azok állami kitüntetések voltak, ezt viszont a többi művészeti titkár szavazta meg neki. Ennél talán egy dolognak örült jobban: mikor a gyerekei megszülettek.
