Dallamok Noé bárkájáról
Lajtha László ’48-ban még filmzenét készít Londonban a Gyilkosság a katedrálisban című munkához. Addig sosem tapasztalt anyagi biztonságban és kényelemben kezdi el komponálni vígoperáját. Majd nem hallgatva barátai intésére, hazajön. Nem vagyok se fasiszta, se kommunista,mi bajom lehet? – gondolja az akkor már 56 éves Lajtha. Ám alig telik el egy év, máris bajba kerül: a Nemzeti Zenede vezetőjeként, bár hivatalból kötelessége lenne, nem „ítéli el” Mindszenty bíborost az ellene készülő per kapcsán. Természetesen elveszti az állását, és semmilyen megélhetési lehetőséghez nem jut. Így ’49-ben kivándorló útlevelet kér, ami már fölöttébb kínos a hatalom számára, hiszen mégiscsak egy európai szintű művészről van szó. Végül kompromisszum születik: nem hagyja el az országot, cserébe azzal foglalkozhat, amivel akar. Így történhet meg, hogy ’51 nyarától a Népművelési Minisztérium anyagi támogatást nyújt egy Lajtha által irányított, állandó népzenekutató csoport létrehozásához és foglalkoztatásához. Vagyis létrejön a híres Lajtha-csoport.
Mindezt azért elevenítettük fel, hogy megértsük azt az ellentmondást, hogy miért is tűrt el az akkori hatalom egy, nem a szája íze szerint működő csoportosulást. Hiszen a csoport, vagy ahogy mások hívták, a Noé bárkája, több szempontból sem a „megfelelő” módon tevékenykedett. Először is Lajtha történeti érdeklődése miatt a népénekek felé, vagyis a vallásos énekek és ezzel kapcsolatos népszokások felé fordul. Másrészt olyanokat foglalkoztat, akiket máshonnan kiközösítettek. Erdélyi Zsuzsanna például kirúgott külügyminisztériumi dolgozó, de a kilencfős csoportban találunk menekült erdélyi grófnőt is, Teleki Ceciliát, akit nyelvtudása miatt fordítóként hasznosítanak.
„Az igaz hitben végig megmaradjunk…” elnevezésű tárlat így nem csupán az ’51-től elkezdett és Lajtha haláláig, ’63-ig tartó népzenekutatást vizsgálja kották, hangszerek, fotók, korabeli dokumentumok segítségével. Hiszen látjuk az előzményeket és a kutatás utóéletét is. Nem Lajtha volt ugyanis az úttörő. A tudatos gyűjtést Volly István kezdte el, így a tárlóban megnézhetjük a korabeli technikát is: a fonográfot, a viasszal bevont hengereket, és a kissé karcos „eredményt” is meghallgathatjuk. De akár a XVII. századig is visszanézhetünk, hiszen itt vannak az 1675-ös és ’76-os katolikus énekeskönyvek.
A szisztematikus kutatás elkezdése azonban Lajtha nevéhez fűződik, s egy térkép segítségével máris meggyőződhetünk arról, hogy milyen módszeresen járták a Dunántúlt, vagyis Vas, Zala és Sopron megyéket. A felkeresett települések nevét egy boltívre ragasztott papírcsík is őrzi, mintegy jelezve, hogy nem nagyon maradt fehér folt a kutatók előtt. Terepen egyébként csak hárman jártak, Lajtha mellett az énekek szövegével foglalkozó Erdélyi, illetve a zenei lejegyzést végző Tóth Margit. Rögzíteni csak az igazán míves dallamokat rögzítették, ám így is mintegy száz hangszalag telt meg, melyeknek mintegy feléről hanglemez is készült. A többit, a majdhogynem ezer dallamot, kotta őrzi. A hatalom gyanakvásának és eszelősségének köszönhető, hogy szinte mindenről tudunk, hiszen a csoportnak jelentéseket is kellett készítenie a munkájáról. A jegyzőkönyveket és a kézzel írt kottákat így ezek egészítik ki. A munka Lajtha halálával sem állt le, a csoport immár Tóth vezetésével további kétszáz szalagnyi anyagot rögzített. Majd a kutatás lassan kiterjedt az egész ország területére.
– A kiállítással leginkább azt szerettük volna jelezni, hogy a népénekek a szellemi kulturális örökségünk szerves részei, nem csupán múzeumi relikviák. Nem egy elhanyagolt történet részei – magyarázza Pálóczy Krisztina, a tárlat rendezője. S hogy mennyire igaza van, arról nem is annyira a láthatóan gazdag anyag győzhet meg bárkit, hanem az a pillanat, amikor felteszi a fülhallgatót, és megszólal egy idős néni vagy bácsi reszketeg, ám a szöveget nagyon is átélő hangja. Virrasztók, köszöntők vagy épp halottasok dallamai. S bár vannak jelei annak, hogy a népi gyűjtésű egykori énekek visszaszivárogtak a mai használatba, fennmaradásuk mégis leginkább az idősebb korosztályoknak köszönhető ma is. És annak, hogy a vallásos hagyományt még nem mindenhol győzte le a lakodalmas rock. S bár annak idején a világi és vallásos népénekek egyszerre voltak jelen a nép életében, a népdaloknak valahogy jobb volt a „píárjuk”, és így több figyelem és érdeklődés övezte őket, míg a népénekek bemutatására kevesebb figyelmet fordítottak. Ezért is van, hogy hamarabb kezd el dúdolni egy átlagos magyar valamilyen tévéből is ismert népdalt, mint a Jaj mely hamar mulik… kezdetű népéneket. Talán ezen is változtathat az egyébként Lajtha utolsó begyűjtött énekének címét viselő tárlat.
A Néprajzi Múzeum munkatársai viszont még ennél is többre készülnek. Tető alá szeretnék hozni az eddig nem publikált dunántúli énekek vaskos kötetét. A pályázati úton való feldolgozáshoz és az anyag megjelentetéséhez azonban még legalább öt évet várni kell.
