A sajtó nehézlovassága
Ha ma látunk az újságban egy képet, megnézzük, és továbblapozunk. Régen nem egészen így volt: a XIX. századi képes lapokban az illusztráció elementáris erővel hatott. Olyannyira, hogy azokat gyakran ki is vágták, és bekeretezve a falra akasztották. Persze az újságok az előfizetőiknek külön nyomtatott metszetlapokat is ajándékoztak időnként, éppen erre a célra, vagyis, hogy a falra lehessen akasztani. A kép nemcsak illusztrálta az írást, hanem önmagában is volt becsülete. Vahot Imre, a híres, hajdani szerkesztő szerint oly szükséges volt a kép a korabeli divatlapokban, mint „hadsereghez a nehézlovasság”.
Miből adódott a kép elementáris ereje? Valószínűleg abból, hogy az olvasó nemzet ezekben látta viszont először önmagát, mondja Révész Emese, a kiállítás rendezője. Mint egy tükörben kezdett láthatóvá válni ezekben a rajzokban az ország képe. Innen lehetett megismerni a politika, a művészet, a közélet szereplőinek arcvonásait, a hazai (s külföldi) tájakat, nevezetességeket, a magyar történelem jeleneteit, a jelen történéseit. Még azok számára is, akik nem tudtak olvasni, a kép majdnem mindent elmondott. Ezért is lett a kiállítás címe egy 1862 és 1865 közt megjelent, ma már elfeledett képes hetilap nyomán „Az ország tükre – A képes sajtó magyarországon 1780–1880”. Azt is érdemes elmondani az újságkép használatáról, hogy a sajtónak ebben a korszakában még a szórakoztatva tanítás volt a küldetése, és a kép ebben döntő szerepet játszott.
Mivel a mai olvasó már kevéssé ismeri ezeket a régi lapokat, kivéve talán a század legnépszerűbb képes magazinját, a ma is elbűvölő olvasmánynak számító Vasárnapi Újságot, érdemes felidézni, hogy melyek is voltak ezek. Ha máshonnan nem, Petőfi és Arany életrajzából tudjuk, hogy az 1830-as években népszerűek lettek az irodalmi divatlapok, a Honművész (1833–1848), a Honderű, az Életképek (1843–1848), a Regélő Pesti Divatlap (1833–1844), és ez a típus népszerű maradt a forradalom után is: például a Hölgyfutár (1850–1864), a Divatcsarnok (1853–1863). Külföldi példák alapján indultak az olcsó, filléres népnevelő lapok, a Garasos Tár vagy a Fillértár (1834–1936), az enciklopédikusabb, Kassán szerkesztett Ábrázolt Folyóirat (később Képes Újság, 1848), amelynek a forradalmi napok első ábrázolásait köszönhetjük. A forradalom után lett divatja a családi és női lapoknak, akkor indult a Nefelejts (1859–1876), a Családi Kör (1860–1880), a Nővilág (1857–1864). A minden képes lapot felülmúló sikerű Vasárnapi Újság pedig 1864-től hatvanöt éven át tudósította pazar metszetekkel (1880-tól fényképekkel) és alapos cikkekkel az országot. Hasonló hosszú időt talán csak a XIX. század második felének két humorisztikus lapja ért meg, az Üstökös (1858–1918) és a Borsszem Jankó (1868–1938), mindkettő remek karikatúrákat közölt. Kár, hogy ezekből a lapokból nem lehet a kiállításon néhány példányt másolatban kézbe venni.
A tárlat először is azt meséli el, hogy szöveg közé szerkesztett kép technikai problémáját hogyan oldották meg a XIX. században, előbb az újságba külön lapként fűzött rézmetszetekkel, majd a szöveg közé tördelt (méretére kifaragott dúccal készült) fametszetekkel. Később a kőnyomatok jöttek használatba. A mulandó műfaj sok ismeretlen mestere közt olyan elfeledett alkotók neve kerül elő, mint Pesky Ede, Vízkelety Béla, Werfer Károly, Fuchtshaller Alajos, Marastoni József, Rohn Alajos, Perlaszka Domokos, s olyan ismertek is, mit Orlai Petrich Soma, Barabás Miklós vagy Lotz Károly, aki a János vitézhez rajzolt illusztrációsorozatot az Ország Tükre számára (metszette Marastoni József).
A kiállítás megpróbálja tematizálva bemutatni az illusztrációk sokféleségét, nagyon tanulságosan. Olyan témaköröket gyűjt csoportba, mint a divatképek, a híres személyekről készített rajzok, a színházi ábrázolások, történelmi jelenetek. S nagyon szépen érzékelteti a válogatás azt, ahogyan ezek hatottak egymásra. Például a divatképek a történelmi viseletekből táplálkoztak, az ábrázolt személy pedig gyakran volt valamely híresség, mondjuk Széchenyi. A lapokban közölt színpadi jelenetek (amelyek szintén lehettek divatformálók) hatottak a történelmi jelenetek ábrázolására is, s ezek az elképzelt történelmi pillanatok is teátrális beállításban kerültek a közönség elé. Bizony ezek a beállítások máig hatnak. Jó példa erre az a kottacímlap, melynek nyomán kitörölhetetlenül ivódott a néplélekbe a múzeumlépcsőn a Nemzeti dalt szavaló Petőfi. De egyébként a napi események metszetábrázolásai is teatralitást mutatnak: hősies jeleneteket látni például a szegedi árvízről szóló képes tudósításban is. Ez hatotta át a nemzet önmagáról alkotott képét a XIX. században.
Aztán 1880-ban megjelent az első magyar sajtófotó, és hamarosan a fénykép uralta el az újságokat, bár metszet és fotográfia még jó ideig együtt élt. A kiállítás egy hatalmas kameraobjektív-installációval ér véget, amely betüremkedik a régi, míves illusztrációk világába, és egyetlen exponálással véget vet korszakuknak. Ami utána következik, a XX. század, azt már fotók, filmek rögzítették nekünk, sokkal őszintébben és kiábrándítóbban.
